Visszatérés 08

Két kép, ami fontos ebben a részben...

1. Zöld szem

2 Flor gyerekkori képei (fekete a szeme :)

(Edward szemszöge)



Az ebéd után én, Alice és Jasper kimentünk a parkolóba, mert nekünk már nem volt óránk. Épp Rosaliera és Emmettre vártunk, amikor a gondolataimba mélyedtem…


Ezt nem hiszem el. Ki ez a lány? Azt mondja nem is Flor Hale - nek hívják. Akkor mi a neve… tudja, hogy mi mik vagyunk. A képességeinkről. De mi semmit nem tudunk róla.


Alice nem lát vele kapcsolatban semmit… s erre Carlislenek sincs semmilyen elmélete. Hiszen a fajtánkat látnia kellene… mi lehet a titok, amit oly erősen próbál elrejteni előlünk…


Mert abban biztos vagyok, hogy valamit titkol. A gondolatai is folyton zavarosak, mintha ügyelne rá, hogy semmi konkrét ne jusson az eszébe…


Az előbb is, amikor az ebédlőben ott ültünk és egy percre a gondolatai nem voltak olyan kuszák, egy emlékképet láttam… és az én gyönyörű szerelmemet. De honnan ismerhette… Éreztem, ahogy egy kislányt tart a kezében, és mintha az ő szemén keresztül láttam volna az egész jelenetet…


Még olyan két - három éves lehetett a lány, amikor jött be a házba, ahol Bella épp egy széken üldögélt…


Valamiben nagyon elmélyülhetett, mert nem vette észre bejövetelét. Ezt kihasználva, gyorsan a háta mögé osont, s nekifutásból a nyakába ugrott, befogva a két szemét… s a fülébe egy „huuuuu” – t kiáltott.


Ő persze, azonnal felpattant, lefejtette kis kezeit az arcáról, s megpörgetetett a levegőben… mire ő visongatva elkezdett kiabálni, hogy „elég- elég”.


Végül kacagva ültek le ismét az asztalhoz. Amikor az ajtóban megjelent egy alak, de nem látta az arcát, csupán érezte a szúrós szagát, mint mi vámpírok, amikor a farkasok a közelünkbe jönnek… töprengtem, de az emlékképet tovább folytattam, az elmémben…




- Anya – kiáltotta el magát a vörös fürtös kislány – engem, miért nem úgy hívnak, mint titeket? – mutatott Bellára és a sötétben ácsorgó alakra.


- Kicsim – fogta meg a kezeit Bella és sóhajtott egyet – ez egy ajándék – suttogta a fülébe, miközben egy puszit nyomott az arcára…



S itt vége szakad az emlékképnek…



- Edward, Edward – kiáltotta valaki a nevemet, mire észrevettem, hogy Alice előttem, térdel, s én a földre rogytam. De nem emlékszem, hogy kerültem ide…


- Hogy érzed magad? – érintette meg a vállam Jasper, s egy adag nyugalomhullámot is küldött még felém

- Jól – válaszoltam azonnal, de kétkedő tekintetük még engem is megingatott ebben az álláspontomban.


- Az előbb olyan mértékű fájdalmat éreztem tőled, amit már régen nem – suttogta, miközben mélyen a szememben nézett. Aztán rájöttem, hogy lehet… az ő látványa okozta a fájdalmat… hiszen már régen gondoltam rá…


- Láttam őt – mondtam ki hangosan is, amit megfogalmazódott bennem – ebéd közben – álltam fel a földről, ahol addig voltam. Még jó, hogy a többieknek órájuk van, mert ha így látnának… Emmett biztos nem hagyná ki, pár poénos megjegyzés nélkül. - elcsíptem Flortól egy emlékképet… és ő is benne volt – mondtam ki végre. Alice sebesen mellettem termett, s megölelt, miközben Jasper újabb adag nyugalom hullámot küldött felém.




Jóleső érzéssel töltött el, ahogy Alice a karjaiba zárt, s nem kérdezett semmit. Segített megnyugodnom, persze Jasper keze is benne volt, a sok nyugtató hullámaival együtt…


Pár perc múlva egy csengőszó jelezte, hogy a tanításnak vége. Már halottam is a diákok fellélegzését, s csacsogását a délutáni programokról. Gyors mozdulattal az autómhoz mentem, s beültem. Vártam, hogy a testvéreim is odajöjjenek, de nem tettek semmit. Ehelyett egy helyben álltak, s mintha vártak volna valamire.


Rosalie és Emmett is odament hozzájuk, majd Rosalie fújtatva jött oda a kocsimhoz, s erőteljesen becsapta maga után az ajtaját. A szeme szinte villámokat szórt. Mikor megszólalt…



- Azzal a csajjal akarnak menni… - morogta – ki akarják deríteni ki is ő… - fújtatott



Aztán megláttuk, ahogy jön kifelé. Vörös tincseibe bele – bele kapott a szél… és akkor megláttam a szemeit… azokat a szemeket bárhol felismerném. De hogy lehetséges, mi ez az egész… biztos csak hallucinálok… de hogy vagyok képed erre… meg kell bizonyosodnom róla… döntöttem el.




- Rosalie – szólítottam meg, mire rám emelte tekintetét – milyen színű Flor szeme? – kérdezem rettegve a választól, s a még több kérdéstől…


- Mit érdekel az téged? – kerekedtek ki a szemei – csak nem érdekel a kis csaj – kacagott gúnyosan


- Válaszolj – kértem, mit sem törődve az előbbi feltevésével.


- Hát nézzük csak – s Flor felé nézett. Pár percig méregette, majd ismét visszafordult hozzám – zöld a szeme – hüledezett – most pedig ismét fekete. – amikor hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról, s aggodalmasan tekintett előre – de ez, hogy lehet?


- Én sem tudom – ráztam a fejem, s ráadtam a gyújtást a kocsira. Még láttam, ahogy, Alice gyorsan bepattan mellé az autójába, majd amikor Emmett és Jasper is beszállt hozzá, kifaroltam és otthagytam őket.




Nem tudtam hova tenni, hogy ennek a lánynak, hogy lehet ennyire hasonlóan zöld szeme és mégis váltakozóan fekete… kik lehetnek a szülei? Mi lehet, az igazi neve… és mi az, hogy ajándék? Vajon a nevéről beszélhettek…


Tűnődtem, miközben megérkeztünk, s leparkolt a ház előtt. Szerencsére Rosalie nem kérdezősködött. Szinte repültem olyan gyorsan értem fel, a szobámba, s villámsebességgel kezdtem kutatni az emlékeim között.


Még emberi mivoltomból maradt egy képem, amin láthatóan voltak, a szemeim eredeti színe is. De hiába kutattam, sehol sem leltem. Végül leültem a földre, felhúztam a lábaimat, s a gondolataimba mélyedtem.


Arra eszméltem fel, hogy Carlisle megjött és a gondolatai egy páciens körül keringtek, aki túl sokat időt tölt a kórházban. Folyton eltöri valamijét, vagy épp egy kórokozó csap le rá. Sajnos túl gyenge a szervezete… s az immunrendszere is. Tűnődött, miközben levette a kabátját.


Emberi tempóban felálltam, s lementem a nappaliba, ahol sejtettem, hogy lehet. Nem tévedtem, épp Esmevel beszélték át a mai napot, amikor leérkeztem. Szép komótosan odaballagtam hozzájuk, s leültem az egyik fotelbe. Megvártam, míg befejezi monológját, s csak akkor kezdtem el beszélni.



- Carlisle – szólítottam meg – vissza tudnál emlékezni, milyenek voltak a szemeim és édesanyámé, amikor találkozunk – kértem őt kedvesen.




Kérdés nélkül teljesítette, amit kértem tőle. S már láttam is magam előtt, ahogy egy sátorba menekül be, az eső elől… minden sáros volt és piszkos, bár a belseje tisztább volt mégis csupa fehér, akár csak egy kórház. A szélénél sok ágy sorakozott, minden személyesség nélkül. Csupán a testek voltak egymás mellett, ahogy egyre jobban elvesztik szépségüket, s a rothadás mennyi illatával töltik meg a termet. Aztán a következő képben megpillantottam magamat amint egy fehér lepedővel vagyok letakarva.


Carlisle épp felém tartott, amikor én nagy zöld szemeimet rá emeltem. Éreztem, az akkori fájdalmamat. Ahogy a mindenfajta mozdulat puszta kín volt… még a szememet nyitva tartani is…


De itt az emlék megváltozott, s a következő percben már egy ugyanilyen hófehér kórteremben voltam, csak most nők vettek körül. Idősek és fiatalok, a korosztály nem volt lényeges, hiszen mindegyikből lehetett találni. Láttam, ahogy két ápolónőnek kinéző fiatal nő egy ágy mellett épp megmosnak egy testet, a szemhéját lecsukják, s a száját összezárják… majd végül egy fehér lepedővel letakarják…


S ott volt ő is, az én csodálatosan gyönyörű édesanyám. Bár a szemei alatt ezernyi karika tükrözte, hogy már nem tud rendesen aludni. S a légvételei se voltak tiszták. A tüdeje sípolt, minden belélegzett levegőnél, s arca eltorzult a fájdalomtól… mintha az éltető oxigén, maga lenne a pusztulás számára…


Aztán kinyitotta addig csukvatartott szemét, melyben ezernyi fájdalom tükröződött, de amint a doktort észrevette, mintha a félelmei tovatűntek volna, s egy erőtlen mosolyt vett fel, mely még gyönyörűbbé tette, meggyötört arcát.


A haja szanaszét állt, izzadság cseppek keretezték arcát, s a következő percben megláttam halványan tündöklő zöld szemeit… pont olyanok voltak, amilyenre emlékeztem, mosolyogtam az emlék hatására…




- Köszönöm – mormoltam erőtlenül, amikor ismét a nappaliban lévőkre fordult a figyelmem. Carlisle csak biccentett egyet, miközben Esme kezét szorongatta.


- Miért volt erre szükséged? – kérdezte végül meg


- Meséltük, hogy van egy új lány a suliban – kezdtem bele magyarázatomba, mire ő bólintott – pont ilyen a szeme. Mégis az illata – emlékeztem vissza, mely akkor körüllengett, mikor a közelemben elment – a járása, a hófehér bőre – mely pont ugyanolyan, mint egy vámpíré – a mézédes aromája… - soroltam, amiket észre vettem rajta – és a szíve dobogását sem hallani – halkult le a hangom…


- Ez roppant érdekes – érintette meg Carlisle az állát az egyik kezével, miközben a gondolataiban, már lapozgatta is azokat a könyveket, melyek eddig megfordultak a kezében… de semmire nem jutott…




Már épp megszólaltam volna, amikor hangos robajjal csapódott ki a bejárati ajtó, s egy sebes csík szaladt fel az emeletre, melyet Jasper követett. Gondolom, akkor ez csak Alice lehet, de mi dühíthette fel őt ennyire?


Végül Emmett is megérkezett, aki odajött hozzánk és leült körünkbe, aztán elmondta mi történt…




- Flor ott hagyott minket… épp vadásztunk, amikor meghallottuk a hangját – mindeközben én láttam is a fejében az eseményeket…




Emmett épp egy maciból itta ki az utolsó cseppeket… amikor egy éles síkitásra lett figyelmes. Először fel sem tűnt neki, majd mikor meghallotta Alice kiáltását rögtön odafutott hozzájuk.


Épp ott voltak, ahol a kocsit hagyták, s már csak a füstfelhőt találták, amit az autó hagyott maga után…


A szél még pár kósza hangot hozott „bocsássatok meg” , amit nem értetett, így végül rákérdezett…




- Mi volt ez? – kérdezte Emmett – Hova ment Flor? – Alice és Jasper összenéztek, majd végül Jasper szólalt meg…


- Az előbb bekiabált, hogy súlyos probléma lépett fel – fogta meg közben a fekete hajú tündér kezét, s közben lenézett rá – Alice hallotta, hogy telefonál, de már csak a végét…


- Valaki megsérült – nézett fel a pöttöm testvérem. Szemeiben ijedelem bujkált.


- Most mi lesz? – kérdezte Emmett


- Próbáltam utolérni – szólalt meg Alice – de mikor rájött mi a tervem, azt mondta, hagyjam békén – nézett szomorúan fivéremre – ezt neki kell megoldania - ölelte magához férjét.

- Menjünk haza – ajánlotta Jasper.




Mindhárman beleegyezően bólintottak, s nem sokkal később már itt is voltak. Közben Emmett még levadászott egy szarvast… ezért maradt le a többiektől…




- Nem értem mi történetet – gondolkozott el Emmett hangosan is, amint az emlékeinek vége szakadt


- Alice nem lát még mindig semmit – jött le a lépcsőn Jasper. Kérdőn néztem rá, hiszen sosem hagyják egymást egyedül… - egyedül akart lenni. Épp vesz egy forró fürdőt.


- Bocs – néztem másfelé


- Semmi baj – sóhajtott és leült közénk – de nem értem Flort. Nagyon zavarosak az érzései… akar is velünk lenni és nem is…


- Igen – mormoltam – ebéd alatt is folyton azt mondogatta: „adnom kell nekik egy esélyt”…




A beszélgetésünk itt megszakadt, mindenki a saját gondolatába mélyedt. Végül Jasper és Emmett elmentek a párjaikhoz. Nem sokkal ezután Carlisle és Esme pedig vadászni.


Egyedül maradtam a nappaliban a gondolataimmal, s a házban dúló vad szenvedélyekkel… de még mindig ezernyi kérdés volt a fejemben… legfőképp egy… ki ez a lány?