Visszatérés 07

(Flor szemszöge)



Az este végül nem ettem semmit. Holnap elmegyek vadászni döntöttem el. Az éjszakám eseménytelenül telt el. Próbáltam egy kicsit aludni, de nem igazán ment, így hanyagoltam a dolgot és leültem megírni a dolgozatot, amit Jasperrel közösen kell beadnunk.


Már vagy egy órája körmölhettem, amikor észrevettem egy pár kósza napsugarat. Lemondóan sóhajtottam egyet, mert ez az jelenti, hogy nem jönnek suliba… de én sem szeretek ilyenkor mutatkozni.


Nagy nehezen felálltam és kimentem a konyhában, ahol már a többiek az utolsó falatokat tuszkolták magukba.




- Jó reggelt – üdvözöltem őket


- Sikerült megírnod? – pillantott Sarah a kezemben lévő papírlapra. Biccentettem, de kérdőn felvontam közben a szemöldököm, ezért folytatatta – a fiúk folyton oda akartak hozzád menni, alig bírtam őket megállítani – nézett szúrósan rájuk.



Én csak megforgattam a szemem, majd odamentem hozzájuk és mind a kettőnek a feje tetejére leheltem, egy puszit, majd helyet foglaltam mellettük.




- Nem tudjátok, milyen lehet az időjárás Forksban? – tűnődtem, mert eközben itt már magasan járt a nap


- Ne aggódj – érintette meg Billy a karomat – ott zuhog az eső – kuncogott, mikor ránéztem…


- De honnan? – kérdeztem rögtön


- Tudod a falka – kezdte Jac, mire én közbeszóltam


- De ők itt laknak… - most viszont engem szakítottak félbe


- Igen ez így igaz, de Embry bevésődése nem – nézett rám szúrósan, amiért nem engedtem, hogy befejezze mondatát. Bűnbánóan lehajtottam a fejem, mire megenyhülve fújt egyet és folytatta – Na szóval, ma, amikor átment, felhívott, hogy szóljak a szüleinek, ott maradt a lánynál, mert megfázott és most ő ápolja. És akkor közölte, hogy ott pocsék az idő – fintorgott


- Köszönöm – néztem rá melegen


- Ugyan semmiség – legyintett a két fiú egyszerre


- Na de most már irány az iskola – szólt ránk Sarah




A két fiú azonnal felpattant és már mentek is, mert már fél nyolc volt. Én pedig gyorsan felrohantam és letusoltam, mire leértem Sarah már az ajtóban állt a táskámmal és a kabátommal a kezében. Rögtön elvettem tőle és egy röpke pillanatra megöleltem.




- Köszönöm – leheltem még, aztán gyorsan a kocsiba pattantam és a suli felé vettem az irányt.



Mikor már Forks határában voltam, és a házakat is nagyjából ki tudtam venni, észrevettem, hogy a felhőréteg mennyire sötét. Majd rá pár percre, az eső hangos zuhogását is hallhattam, amint a kocsim tetejének ütközik. Tehát a fiúknak igazuk volt, húzódott mosolyra a szám. Valóban esik az eső.


Nem tudom, miért, de már vártam, hogy ismét a Cullenék között lehessek. Gyors tempómnak köszönhetően, egész előtt értem be öt perccel. Futva tettem meg a bejáratig az utat, majd előkerestem az órarendemet, amin a biológia óra szerepelt.


Pár perccel a tanár előtt értem a terembe és csüggedten vettem észre, hogy csak egy hely van szabadon. Gyorsan odasétáltam mellé és ledobtam magam. Még láttam, amint szólásra nyitja a száját, de abban a pillanatban a tanár is belépett. Kezében egy névsorral. Éreztem, ahogy a szívem a torkomban kezd el dobogni, az idegesség miatt.


Közben a tanár szépen lassan elkezdte sorolni, a neveket… én pedig egyre jobban éreztem egy hurkot a nyakam körül. Mintha valaki fojtogatna. Kínomban még oda is kaptam, de nem volt ott semmi… majd bekövetkezett, az, mikor engem szólított meg. Először fel sem fogtam… majd a második kérdezésre egy hangos kiáltással jeleztem, hogy itt vagyok…



- Flor Hale? – szólított meg a tanár


- Jelen – kiáltottam, mikor eljutott a tudatomig, hogy most én jönnék. Már majdnem fel is ugrottam, amikor egy kéz fogta meg az eddig görcsbe rándult öklömet.


- Jól vagy? – pillantott felém Alice és megpróbálta kisimítani a kezem, de nem sikerült neki


- Csak ideges vagyok – préseltem ki az összeszorított fogaimon keresztül. Mert közben megéreztem, az emberek íncsiklandozó illatát is…


- Hol vannak a szüleid? – próbált volna kérdésekkel bombázni, amikor a tanár felénk fordult és lepisszentette. Hiába suttogott utána, csak úgy hogy én haljam, nem feleltem neki, csak bőszen jegyzeteltem.



Mikor kicsöngettek ismét felém fordult, de én nem figyeltem rá. Gyorsan kirohantam az udvarra, mert félő volt, hogy valakinek a halálát okozom. Ott aztán jó mélyen beszippantottam a friss levegőt és éreztem, ahogy az elmém kezd kitisztulni.



- Hogy lehettél ennyire felelőtlen, hogy így gyere iskolába? – halottam meg Alice sikítozását. Persze mellette, mint valami védőfal, ott álltak a többiek.


- Az, hagy legyen az én gondom – flegmásodtam. Mi köze neki ahhoz?


- Nagyon erős az önuralma – halottam meg Jasper hangját. Félve emeltem fel a fejem, és nem tévedtem, mind engem figyeltek.


- Volt időm fejleszteni – vetettem oda


- Hány éves vagy? – kérdezte Edward. Ránéztem, de rögtön el is fordítottam a fejem. befelé vettem az irányt… mikor Rosalie elkapta a karom.


- Kérdeztek valamit – sziszegte a képembe


- Én pedig úgy döntöttem nem válaszolok – rántottam ki a karom a szorításából – semmi jogotok az életemben vájkálni, úgyhogy hagyjatok békén. – elképedt arcuk láttán, gyorsan sarkon fordultam


- Nagyon makacs a kis csaj – halottam még Emmett hahotázását – pont, mint Edward – éreztem, ahogy az érzelmeim felül akarnak kerekedni a józan eszemen, de helyette befutottam a terembe, és elfoglaltam egy üres padot a következő órámon.




Szerencsére a nap folyamán további zaklatásoktól nem kellett tartanom a Cullenektől. Ellenben a többi embertől, de ők is hamar észrevették, hogy itt valami nem stimmel és a harmadik órám után már nem, próbálkoztak a közelembe férni.


Volt még egy – egy közös órám Jasperrel, Emmettel és Rosalieval, de annyira az ösztöneim uralták már a testem, hogy minden órán, csak a szünetekért és a friss levegőért imádkoztam. Soha nem láttam még emberkínzást, de most úgy éreztem, velem azt teszik…


Fellélegeztem, amikor tesim az udvart választotta, a tanár a benti terem helyett. De a lelkesedésem és az ujjongásom, azonnal alábbhagyott, ahogy tudatosult bennem, hogy hiába leszek kint, mégsem tehetem azt, amit akarok. Vissza kell magam fogni, és a kijelölt feladatot végrehajtani…


Hullafáradtnak éreztem magam, mikor már a menza felé mentem. A tálcámra, csak egy üveg narancslevet tettem, mert tudtam most az emberi ételből olyan sokat, kellene ennem, hogy az túl feltűnő lenne, ezért kénytelen vagyok kivárni, a délutánt, hogy elmehessek végre egy igazán jót ebédelni.


Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott bennem, már is boldogabbnak éreztem magam. Hiszen már csak két órát kell kibírnom, és már mehetek is…


Megvettem az italt és lassú léptekkel cammogtam a már tegnap meglátogatott ötös asztalhoz. Most senki nem nézett meg, mégis mintha halottam volna, hogy néhányan rólam sutyorognak…


Mikor oda értem, meglepetten tapasztaltam, hogy van egy fölösleges szék, pont ott, ahova tegnap én tettem egyet.



- Ülj le nyugodtan – mormolta Jasper. Kétkedve néztem rá, de ő csak megrántotta a vállát – ha akarsz, állhatsz is. Ahogy kényelmesebb – aztán tovább beszélgetett, a mellette ülő Aliccel.



Nem igazán bírtam állva maradni, így nagy nehézségek árán leültem, amin Emmett jót nevetett. Végül az innivalómmal kezdtem el bajlódni, de sehogy sem bírtam felbontani. Kifogyott az erőm, hajtottam a fejem a padra. Már majdnem elaludtam, amikor valaki felemelt és tádám… az üvegen nem volt kupak…


Mohon kaptam az üveg szája után, és szürcsöltem egyre jobban a narancslevet. Mégsem élveztem annyira, mintha a vér csorogna a számban. Azonnal abbahagytam az ívást, mert éreztem, ahogy a méreg elkezd termelődni a számban. Gyorsan lehunytam a szemeimet, és a délutánra koncentráltam…


- Bámulatos – hallottam Jasper hitetlenkedő hangját


- Kösz – motyogtam Emmettnek, aki kinyitotta az üveget.


- Semmiség – legyintett – de mond csak, te az előbb aludtál? – húzta fel a szemöldökét.


- Hát csak majdnem – ismertem el.


- De hogyan? – kérdezte kíváncsian. Aztán lehalkította a hangját, úgy hogy csak ők hallják, de persze meghallottam – azt hittem a mi fajtánk nem tud aludni.


- Hát én különleges vagyok – kacagtam – de ne félj – érintettem meg – te nem fogsz álomba szenderülni. – mire mindannyian hangos nevetésben törtünk ki.


- Hogy kerültél ide? – kérdezte Edward, amint az örömünk csillapodni látszott.


- Nem tudom, láttad e odakint azt a csoda járgányt, sötétkék… - persze itt félbeszakított.


- Nem erre vagyok kíváncsi – fejezte ki azt, amit már én is tudtam – Hanem, hogy kerülsz ide Forksba. Tudtom szerint nem itt laksz.


- Igen ez így van. – ismertem el – de a testvéreimmel és az édesanyámmal úgy határoztunk, hogy ide fogok járni – hadartam. Már láttam, hogy szólásra nyitják a szájukat, amikor feltettem a kezem, jelezve, hogy még beszélni akarok, s erre a szájuk összezárult – de ne is reménykedjetek. Nem mondok semmi többet magamról – zártam le a témát


- Még csak azt áruld el, kik a szüleid – kérlelt Alice


- Nem – vágtam rá ellent mondás nem tűrően.


- Akkor azt elárulod, hogy miért pont Flor Halenek hívnak? – tette fel az újabb kérdést a pöttöm lány. Nagyot sóhajtottam, miért kell nekem magyarázkodnom. Aztán eszembejutott, hogy otthon, azt ígértem, hogy adok nekik egy esélyt…


- Tényleg Halenek hívnak? – kerekedtek ki a szemei Rosalinek. De nem hagytam, hogy folytassa a beszédet, inkább magamhoz ragadtam az irányítást.


- Tehát igen, tudom, hogy te is – néztem a szőke szépségre, Rosaliera – és Jasper is a Hale nevet viselitek. Azt is tudom, hogy vámpírok vagytok, egyesek különleges képességgel – néztem Alicre, Jasperre, majd Edwardra – én más vagyok, mint ti, és nem kell félnetek. A titkotok biztonságban van nálam és talán idővel ti is, megtudhatjátok az enyémet – sóhajtottam, ennek az abszurditásán. De megígértem, hogy esélyt adok nekik, tehát nem mondhattam ennek az ellenkezőjét.


- És miért pont a Hale név? – kérdezte Emmett


- Tudjátok nekem nem ez az igazi nevem – mosolyogtam – de az ajándékom, nem voltam képes teljesen eldobni. Szerettem a Hale nevet, megnyugtat, és nem engedi, elfeledtetni honnan jöttem – hajtottam le a fejem. – Most viszont mennem kell órára – majd lehajoltam a táskámért és kihúztam belőle a füzetemet és Jasper kezébe, nyomtam – Remélem, el tudod olvasni – pislogtam rá, meglepett arca láttán. Végül felálltam és elhagytam az asztalukat.




Azt a két órát rettentően nehezen szenvedtem végig. Úgy éreztem magam, mint akinek az orra elé tolták a szebbnél szebb fogásokat, de hiába, mert egyikből sem ehet. Szinte örömtáncot tudtam volna járni, amikor az óráimnak vége lett és mehettem a kocsimhoz. Szinte szaladtam a gyönyörűségemhez, de nem érdekelt most semmi más, azon kívül, hogy végre vadászhatok, s nem kell visszafognom magam.


Csupán a Cullenektől féltem egy kicsit, ha netalántán összeakadnék velük, amint épp üldözőbe veszem az áldozatom. De mindez a kételyem szertefoszlani látszott, amint megláttam Alice közeledő alakját. Szép kecsesen beszállt a kocsimba, karba fonta a kezét és szúrósan nézett rám.


Nem értettem, vajon mit akarhat?



- Vezess – szólt rám – így nem maradhatsz emberek között. A szemed tiszta fekete – és valóban igaza volt. A szemem a legszebb fekete színben pompázott. Már ráadtam a gyújtást a kocsira, mikor Jasper és Emmett berobbant a hátsó ülésre. Még láttam, amint Edward és Rosalie az ezüst Volvóval elindul, pont amerre laknak. De én ebből a célból a másik irányt választottam. Ahogy kiértük az iskolából, letekertem az ablakokat, és megszólaltam


- Most komolyan ennyire érdekesnek találjátok, azt hogy vadászni megyek, vagy csak nem volt jobb dolgotok? – fújtattam, mert ahogy anya sem, én sem szerettem volna a középpontban lenni


- Tudod, nagyon hasonlítasz, egy régi ismerősre… és szerettünk volna még egy kicsit veled lenni – suttogta megtörten Alice. Összeszorult a szívem, ahogy tudatosult bennem, kiről is beszél… de az álarcomon, nem engedtem, hogy ez meglátszódjon.


- Ismerted Bellát? – halottam meg Jasper óvatos hangját. Ahogy kimondta anya nevét, a fékre tapostam és egy erőteljes lökéssel az út szélén állt meg majdnem a kocsi. Még jó, hogy évek óta vezetek, mert így gyorsan sebességet váltottam és a pár perc alatt újra 150- nel száguldottunk – azt hiszem, ezt vehetjük igennel – szólalt meg pár perc múlva


- Talán nem is véletlen – sóhajtottam.



Majd megálltam, s szépen leparkoltam egy erdei ösvény előtt.



- Ha nem bánjátok, akkor én most mennék vadászni – nyaltam meg a szám szélét – farkas éhes vagyok – tört fel belőlem egy morgás, ahogy megéreztem a vér csábító illatát.


- Veled tartunk – mondták egyszerre


- Felőlem – húztam mosolyra a számat – csak tudjátok tartani a tempót – kacsintottam rájuk.


Gyorsan kipattantunk a kocsiból. S már indultunk is befelé az erdő sűrűjébe, miközben szabadjára engedtem az ösztöneimet.


Anya valami olyasmit mondott, hogy apa nagyon gyors volt, a vámírók közt a leggyorsabb, ha jól emlékszem. Nos nézzük mennyire…



- Akkor a kocsinál találkozunk – fordultam még vissza hozzájuk – nézzétek ott az a fa – bólintottak, hogy látják, miközben megálltunk – ha valaki meg tud előzni, amíg odaérek, akkor egy kérdésére még válaszolok – kezdetem el a fogadást – viszont ha nem sikerül, akkor legyetek a kocsinál három óra múlva. Ne késsetek – figyelmeztettem őket – senkit nem várok meg. Háromra kezdjük – morogtam a fát nézve


- Egy… kettő… három – mondta Emmett



Persze én győztem, még mindannyian félúton voltak, mikor én már a fát is körbe lengtem. De nem vártam rájuk. Ígéretemhez híven, nyomban vadászni indultam, mert gyötört az éhség és tudtam, ha még ma találkozom velük, ahhoz nem kis energiára lesz szükségem…