Visszatérés 06

(Flor szemszöge)

Iszonyatosan fortyogtam a dühtől. Mégis mit képzeltem, pont ide jövök, és ők nem lesznek itt… most mit fogok tenni? Tűnődtem, miközben megérkeztem a házhoz, La Pusban.

Szép lassan sétáltam befelé és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Már épp készültem a nappali előtt elhaladni, mikor az öcsém morgolódva kelt fel. Hát még ez is? Dühödtem be egyre jobban. Miért nem mehetek el úgy, hogy őt ne kelteném fel…

- Hello hugi – hallottam meg álmos hangját – ez a szag isteni – húzta a fejére a párnát.

- Bocs – motyogtam

- Semmi baj – sóhajtott és kibújt a rejtekhelye alól. Csak most vettem észre, hogy a tv megy, ezek szerint elaludhatott előtte. Odamentem hozzá és megöleltem, mire elkezdett dideregni…

- Sajnálom – szabadkoztam… már épp felálltam volna, mikor utánam kapott és jó szorosan a karjaimba bújt

- Már hiányzott – ásított egyet közben – hogy egy hideg kőszoborral ölelkezzek – hunyta le a szemeit kuncogva.

- Ez nem vicces – dünnyögtem sértődötten.

- De igen az – nézett rám egy nagy mosolyt felvillantva – nem érzed – fogta meg a kezem, de kérdő pillantásom láttán folytatta – őseink ellenségek voltak – kelt fel – de mi – mutatott rám, aztán magára – nem csak, hogy jóban vagyunk, még testvérek is…

- Ez igaz – mosolyogtam rá – ha valaki ezt megtudná, hogy hozták össze apuék, már biztos sikítva menekülne el… - kacagtam.

- Az biztos – nevettet ő is velem – emlékszel, még a kórházban sem mertek ott hagyni engem, mert miattad folyton átváltoztam már akkor is – fordult az ablak felé

- Nehéz volt ám kisvámpírként megtartani az a pár lépést – suttogtam – olyan jó volt, a te kis meleg testedet a karjaimban fogni – emlékeztem vissza, mikor mindig kiszedtem őt a bölcsőjéből, csak, hogy utána álomba ringathassam – és amikor először változtál át a karjaimban – mosolyodtam el – az csodálatos volt – suhantam az öcsém mögé és a fejem a vállára tettem

- Ezzel egyetértek – kémlelte továbbra is a kinti tájat – mindig is szerettem, a te hideg tested – bújt ismét hozzám – olyan megnyugtató – suttogta és ismét lehunyta szemeit.

Csak álltunk ott pár percig, mikor meghallottam, egyenletes szuszogását. Szép lassan felemeltem és felvittem a szobájába, majd befektettem az ágyba. Betakargattam, aztán lábujjhegyen kiosontam a házból. Pont időben, gondoltam, mikor megláttam Billy közeledő alakját.

- Szia – köszönt egy karrendítéssel, viszonoztam a gesztusát, majd egy kicsit előrébb lépve megállítottam, ahogy hozzáértem forró karjához.

- Bocsánat – mondtam azonnal, mert rögtön remegni kezdett. – Vegyél mély levegőt – szóltam rá, szerencsére azt tette, amit mondtam, és a teste azonnal abbahagyta az eddigi tevékenységét

- Hu – fújta ki a bent tartott levegőt – még szokatlan – mormolta…

- Tudom – néztem a szemébe. Tudnom kellett, hogy nem haragszik rám, de ott csak csodálatot láttam, amit nem értettem… - Mi olyan érdekes rajtam? – kérdeztem végül rá, mert a szemeivel folyton rajtam vizslatott…

- Hogyan? – kérdezte meglepetten

- Mit néztél annyira? – tettem fel újra a kérdésemet.

- Tudod – mosolyodott el – azt hittem a te fajtád könyörtelen, hogy a véren kívül semmi nem érdekli – húzta el a száját – és amit te csinálsz… - emelte rám barna szemeit – csodálatos….

- Miért lenne az? Hiszen semmi rendkívülit nem teszek – ültem le a verandára

- Szerinted más is képes lenne alakváltókkal együtt élni? – foglalt helyet mellettem – nem hiszem… és még el is fogadjuk egymást… - suttogta – mikor régen Jac mesélt rólad, azt hittem csak egy egyszerű ember vagy, de aztán mikor elmondta… mi is vagy te… és azok a képek… - borzongott meg – rémisztő volt és közben csodaszép – hatódott meg. – Soha senki nem látott még ilyet… - nevetett fel vidámat. – Egy kis pöttöm lányt, aki vámpírként hófehér karjaiban egy farkassal van egy képen – emlékezett vissza. – Ez volt az első foto, amit rólatok közösen láttam - fordult felém – azonnal apuhoz rohantam, mert azt hittem átver a bátyám… de mikor kiderült, hogy minden igaz… megrémültem, hogy valami baja eshet… - fordult el, hogy aztán egy vidám kacagással megajándékozzon – de most már tudom, alaptalanok voltam a vádjaim, te olyan jó vagy, ahogy azt a testvérem is elmondta.

- Köszönöm – öleltem meg hirtelen, majd gyorsan el is húzódtam. Félve néztem rá, de ő csak mosolygott és jobbra – balra rázta a fejét.

- Hát igen – mondta – nem tévedtem. Téged nem lehet, nem szeretni – erre már mind a ketten felnevettünk. Igaza volt apának mikor még pár éve vissza akart ide csalni. Nem olyan rossz itt és még csak kívülállónak sem érem magam… talán idővel elfogadnak a többiek is… de legalább most már van egy családom…

- Mi ez a nagy ricsaj? – jött ki az öcsém a fejét vakargatva az ajtón. Azonnal abbahagytam a nevetést, és bűnbánóan néztem rá, amiért felébresztettem

- Nem akartalak fel kelteni – vált fojtottá a hangom

- Ugyan már Flor – ölelt át hátulról – hiszen ma éjszaka már aludhatok – puszilt bele a hajamba – különben is, szerettem volna veled beszélgetni

- Nos akkor foglal helyet körükben – hangzott fel Billy mély hangja.

- Miről szerettél volna velem beszélni? – kérdeztem azonnal. Soha semminek nem fog így neki, biztos most valami komoly dolog következik.

- Azt hiszem én, bemegyek és készítek valami kaját – mosolygott még mindig Billy – farkaséhes vagyok – hallottuk még a hangját, az ajtón túl. S a következő percben vidáman fütyörészett a konyhában.

- Nos? – tettem fel újra a kérdést a bátyámnak. Az arca az eddigi vidámból, gondterhelté vált. S mintha még néhány ránc is megjelent volna a homlokán…

- Miért nem maradt meg a régi neved? – érintette meg a karom – senki nem tudta volna, ki vagy…

- De igen – húztam el a kezem, hogy a szemembe nézzen – szerinted mi más vezérelt volna?

- Jó - jó – emelte fel a kezeit védekezően – de a keresztneved, kinek ártott volna? – nézett rám gúnyosan

- Oh igen – fordítottam el a tekintetemet, mert nem bírtam a szemébe mondani, a következő mondatomat – Renessme C… - de képtelen voltam az egész nevemet a számra venni – vagy Nessi, ahogy apa szólított még kicsiként – csuklott el a hangom – ugyan kinek tűnne fel a hasonlóság?

- Nem akartalak megbántani – vált bűnbánóvá a hangja

- Az emlékek hatalma – zokogtam könnyek nélkül – mindenki így ismert még ott… anya halála után, senkinek nem engedtem, hogy az eredeti nevemen szólítson – suttogtam megtörten – te is így ismersz. Akkor miért ne tehettem volna? – néztem a távolodó napba bele.

- Csak tudod – húzódott hozzám közelebb – szerettem volna, ha anyától, valami megmarad – érintette meg a karomat, de mikor látta, hogy nem húzódok el, a vállamra fektette a fejét – de nem tudtam, hogy ez számodra, ilyen nehéz…

- A nevem egy ajándék – emlékeztem vissza – mindig ezt mondta anya. Nem feltételeztem, hogy valaha fogok találkozni a Cullen családdal. De ha mégis összehozz velük a sors, arra gondoltam, majd elmegyünk egymás mellett. Erre ideköltözök, és kiderül, hogy nem csak, itt vannak, de még a suliban is egy évfolyamba járok velük… - tettem karba a kezem

- Mindennek oka van – állt fel Jac – talán meg kellene őket ismerned – mondta – nem olyan rosszak, mint hiszed. Adj egy esélyt nekik.

- Persze, mert az olyan könnyű – dühöngtem

- Mi folyik itt fiatalok? – lépett mellénk Sarah

- Épp azt mondtam Flornak, hogy adhatna Culleneknek egy esélyt. Nem olyan rosszak, mint hiszi – hadarta Jac

- Így igaz drágám. Emlékezz csak vissza, régen még engem is gyűlöltél… - emelte fel a fejem, hogy rá nézzek

- De az más volt… - mondtam magabiztosan

- Persze – nevetett fel – mert én a bevésődése voltam, anyukád pedig nem? Szerette őt is Flor, csak hozzám erősebb kapcsolat fűzte. Bella pedig volt olyan kedves és elvitt innen… mondván egy vámpírnak nem itt a helye…

- Majd megpróbálok kedvesebb lenni hozzájuk – adtam be a derekam végül. S mert nem akartam azt az időt feleleveníteni.

- Ez a beszéd – ugrott a nyakamba Jac – most pedig be a házba, mert éhen halok – hahotázott

- És a kaja kész is – mondta Billy vidáman

- Hm – szimatoltam a levegőbe, ahogy befelé haladtunk, majd mikor beértem a konyhába megláttam egy tálcán is a remekművét – ilyen szép melegszendvicseket még senki nem készített – bókoltam neki.

Láttam rajta, hogy elpirult. De, amint a család tagjai helyet foglaltak és az ételt elkezdett fogyni, azonnal lecsapott ő is, és már nem volt ideje a mondatomat elemezni. Apró mosolyra húzódott a szám, ahogy majszolták az ételt. Nem volt szívem elvenni előlük egyet sem, pedig éreztem, hogy éhes vagyok. Tudtam, ha ma nem eszem, a szemem holnap feketében fog tündökölni és az emberek vére íncsiklandozóan fog rám, hatni…