(Flor szemszöge)
Pár éve halt meg anyu. Még soha nem fájt, úgy semmi, mint akkor azon a napon, a szívemben tátongó üresség. Ő volt az én kedves, szeszélyes anyukám, és nincs többé… nem mehetek oda hozzá, és szólíthatom meg. Nem halhatom csilingelő kacaját… nem érinthetem selymes barna haját. Nem nézhetem gyönyörű mosolyát…
De minden más volt, még pár évvel ezelőtt. Akkor még együtt élt, a családom. De most darabjaiban hever szanaszét…
Jac, az öcsém, pontosan olyan, mint apu. Rézbarna bőr. Nagy sötétbarna szemek és fekete haj. Imádtam vele lenni, bár mikor egymáshoz értünk a hideg futkosott a hátamon. Olyan különbözőek voltunk, mint a tűz és a víz, mégis ha kellett valamelyikünknek egy kis segítség, rögtön egymáshoz rohantunk.
Jacob, az apám. Makacs szamár. Mindig így hívtam. Ha akart valamit, azért kézzel, lábbal küzdött, s soha nem hagyta cserben a családját, egyetlen percre sem. Mindig támaszkodhattunk rá, és esténként oltalmazó kezei között, egy- egy legendára aludtunk el. Imádtam, ezeket a történeteit, olyan beleéléssel tudott mesélni, hogy az leírhatatlan. Csak öltünk ott az ölében, hallgattunk a mesét, ha pedig be akarta fejezni, akkor „Még apu”… „csak még egyet” könyörgéssel mindig sikert arattunk nála. Vagy én, vagy öcsi.
Bella, anya. Hosszú barna haja, a háta közepéig ért. Aranybarna szemei, ha ránk néztek, csillogtak a boldogságtól. Mindig tudta, mivel tud minket lekenyerezni. Soha nem is veszekedtünk, megtanított minket egymás mellett élni, olyan boldogságban és harmóniában, melyet sokan soha nem találnak meg.
Nessi, vagyis én. Vörös haj, és ugyanolyan aranybarna szem, mint anyának. Harcias voltam, mindig küzdöttem, vagy csak kerestem a versengésre az alkalmat. Imádom a zenét, az egyetlen, ami megnyugtat. A zongoráért oda vagyok, meg vissza. Azt szokták mondani, tehetséges vagyok, én pedig csak játszom. Ez az, amit soha nem vagyok képes megunni.
De már 5 éve nem nyúltam hozzá a billentyűkhöz. Anya halála megrendített, ő volt a tanárom, s vele együtt a zongora iránti fényem is kihunyt…
Most mégsem ezért vagyok letört. Mert letört vagyok, hihetetlen mennyiségű szomorúsággal, s keserűséggel. Jack az öcsém, tegnap hívott fel. Apa meghalt… egy támadás áldozata lett…
Egy rühes vámpír betette a lábát La Pusba, és az én apukám… azonnal ment és intézkedett… egyedül… és az életével fizetett, de előtte még a vámpírt is megölte…
Érzem, hogy fojtogat a zokogás, de uralkodom az érzéseim felett. Fáj, iszonyatosan. Miért kellett ennek történnie? Miért nem tudott ott lenni, mellette valaki? Miért egyedül ment? Miért… miért… miért…
A bérlakásomban vagyok New Yorkban. Voltak vágyaim, álmaim. Céljaim, és mikor elmondta anya a titkát nekem, megesküdtem, hogy soha többet nem teszem be a lábam La Pusba és Forksba. Ezzel a titokkal értettem meg, miért kellett elhagynia aput. De úgy éreztem, mindketten meg tudják érteni a másikat. Békében váltak el. S mikor elköltöztünk, eleinte hetente mentünk meglátogatni egymást, majd 2 évre rá csak hónaponta. Mostanában csak félévente látom őket. De mikor anya meghalt, fél évre ideköltöztek hozzám, mert közöltem én vissza nem megyek oda. Most mégis megteszem. Holnap az első géppel megyek, mert a testvéremnek szüksége van rám.
Nem értem az egészet, anyu már a sírban fekszik, rejtélyes okokból. Bár a teste soha nem került elő… aput pedig rá 5 évre temethetjük… egy vámpír támadása miatt…
10 éve
