Akkor irány a nyaralás

Sehol nem látom, hogy bárki is lenne aki jelenleg olvas. Ez persze nem baj, hisz nyár van, és szünetek, nyaralások, táborok... stb.
Én aug. 18-ig vagyok itthon. Utána lehet szep. 1-ig nem tudok netre jönni, de az is lehet hogy utána se. Ez mind a jövő titka.
A következőt találtam ki, ha van olyan aki mégis otthon vár a fejimre, az írjon nekem, van pár hely...
msn, e-mail, chat a blogon vagy egy bejegyzésbe.
Írd meg mit szeretnél olvasni. Minden blogot nézek addig míg el nem megyek, hogy aki rám vár, az is olvashassa azt amit szeretne. Nos most ennyi.
De vigyázat aug. 18 után már nem vagyok elérhető.
Köszönöm!
Kitti

Új új új

Sziasztok!

Újra vagyok! Nagyon sajnálom, hogy eddig tartott, de gép és én... mindegy a magánéletem nem volt a fellegekben... most se...
A lényeg, hogy 18ig biztos vagyok, utána lehet csak szeptemberben, addig pedig minden blogra legalább négy, de ennél több fejit akarok felrakni.
Egy kérésem van, ha elolvasol egy fejit írd meg a véleményed. Most nem fogom nézni, ki mennyit ír, a lényeg, hogy felteszem a fejiket.
Teljesítitek a kérésem? Nagyon nagyon hálás lennék érte. + annyi, hogy chatben jelezd ezt nekem / ha írsz majd
Előre is nagyon köszönöm. A türelmeteket is, és az időtöket, melyet rám szenteltek.
Holnap jön az első friss késő este.

Kitti

-

-

Visszatérés 13

Lionel

Angyal, vagy ördög

Új vendég, egy nem várt személy

(Jac szemszöge)

Hirtelen mozdultam meg a hamisítatlan sikításra, melyet már oly rég hallottam, de még a mai napig is a hideg futkosott a hátamon, mikor eszembe jutott.  Mert ez nem más volt, mint a nővérem kiáltása, ami a saját ajkaitól volt annyira vészjósló.

A mancsomból kiálló infúzió már a vége felé járt, de a tenni akarásom mindennél erősebb volt. Hiszen a testvéremről van szó… itt nincs semmiféle kérdés, tudtam, hogy mit kell tennem, és nem lesz könnyű…

A fogaimmal kitéptem az infúziókat a karomból, s amilyen gyorsan csak tudtam leevickéltem az asztalról, melyen eddig feküdtem. Legalábbis nem volt olyan kényelmes, hogy az ágy elnevezéssel sorakoztatott bútorok közé soroljam.  

Az első lépéseim igen ingatagok voltak, aggasztott, hogy nem tudok teljes mértékben egyenesen járni és tökéletesen kimenni ebből a szobából. Végül mégis elértem az ajtóhoz, és nagy nehezen kijutottam rajta, amikor megcsapott egy édesen kellemes, mégis iszonyatosan büdös szag…

Vér, jöttem rá, az első mozdulatomnál, amikor futásnak eredve meglódultam a lépcső felé, de még mielőtt leeshettem volna azon, valaki a karjaiba kapott és sikeresen levitt rajta.

-          Semmi gond, nem fogjuk bántani – suttogta a fülembe Edward miközben letett a földre és megpillantottam Lionelt, amint Flor karjaiban fekszik. Flor nem nézett rám, megbabonázva nézte a férfit, akit annyira gyűlöltünk mindketten, bár nem ok nélkül.

El akartam onnan hozni, a figyelmét rám akartam vonni, de mindennél jobban tudni akartam, hogy mi történt itt. Szép lassan odasétáltam Flor mellé, miközben magamon éreztem a vámpírok kíváncsi tekintetét, de most ez cseppet sem tudott érdekelni. Mindezt elnyomta a tény, hogy a nővérem könnyek nélküli zokogásban tart a kezében egy testet, mely vérzik, és nem a barátunk.

-          Flor – szólította meg Carlisle, amikor már percek óta ott ültem előtte és nem tettem semmit – azt hiszem beszélni, akarnak veled – mire Flor felemelte a fejét, rám nézett, de a szemében lévő fájdalom, kétséget sem hagyott a felől, hogy valamit megtudod, és ez készítette ki így.

-          Ne – kiáltott Flor, miközben a karját arrébbrántotta és a fejét a férfi testére hajtotta. Halottam a szapora légzéseket, melyek kétségkívül Lioneltől származtak, már csak azt nem értettem, miért nem látják el, de mivel a nővéremtől nem számíthattam válaszokra, így a Cullen család felé fordultam.

-          Mi sem tudunk többet, mint te – mondta Edward, miközben elgondolkozva hozzátette – bár ha jól hallottam, te tudod a nevét is – mire kérdőn függesztette rám a tekintetét, s én válasz helyett a nővérem szemeit kutattam, hiszen ez a mi titkunk, vajon beavathatjuk őket ebbe?

-          Jac, annyira sajnálom – suttogta keservesen Flor, miközben végre rám emelte tekintetét – már tudom, ki tehet apa haláláról, kérlek, bocsáss meg nekem – szipogott – Bocsáss meg, a hibáimért – s a férfit lefektette a padlóra, miközben megláttam, hogy a szemei nyitva vannak, s a légzése is szinte már szabályosnak volt mondható. Majd a következő pillanatban Flor a nyakamba vetette magát.

Nem bírtam tovább, beszélni akartam vele, ez olyan borzasztó, hogy soha nem figyel rám, pedig elvileg most, hogy már itt van hallania kellene a gondolataimat, de ő csak szüntelenül szipog a nyakamba, és nem mond semmit.

Miért kellene nekem megbocsátanom, mit vétett? Hisz semmi rosszat nem tett, és apa haláláról sem ő tehet, ebben biztos vagyok. Ezt neki is tudnia kell. A következő pillanatban pedig, már ember alakban voltam jelen.

-          Flor – suttogtam – áruld el, hogy miért kellene megbocsátanom, mert egy szót sem értek. Azt pedig verd ki a fejedből, hogy te tehetsz apa haláláról, mert ez kizárt… - de befejezni már nem volt időm, mert nővérkém közbevágott.

-          Jac, itt van – mormolta – itt van, meg talált és most bosszút akar állni – szipogta a vállaimba, miközben olyan erővel kapaszkodott belém, hogy szinte már fájt. Próbáltam, összerakni a szavait, de nem értettem, hiába akartam értelmet kovácsolni a szavaiból, számomra értelmetlenül csengett.

-          Nem értelek – adtam a tudtára, amire jutottam – miről beszélsz? – kérdeztem, miközben megpróbáltam lefejteni a kezeit a nyakam körül, hogy egy kis levegőhöz jussak, s a szorítása enyhüljön, de ő csak nem reagált – Flor – nyöszörögtem végül – figyelj rám – unszoltam sokadjára.

-          Nem akarom látni – s végre elengedte a nyakam, miközben apró kezeit az arcomra helyezte, s egy kép kúszott be a látóterembe, mely láttán azonnal hátrálni akartam, de mint mindig, nővérkém most is erősen tartott, s így esélyem sem volt a menekülésre.

-          Hogy kerül ő ide? – kerekedtek el a szemeim a döbbenettől.

-          Sajnálom, én hoztam őt ide – halottam meg Lionel elgyötört hangját.

-          Nem, nem a te hibád – védte meg azonnal Flor – hiszen így is majdnem megölt – nézett rá gyengéden, mégis tele fájdalommal a szemében.

-          Igaza van – lépett oda mellénk Edward – ezt nem lehetett másként csinálni. De most jobb lenne, ha a család többi tagját is beavatnánk abba, amit tudunk – tette még hozzá, miközben lehajolt Lionelért, s a nappali felé kezdte el vinni.

-          Erre nem lesz időnk – szólt közbe Alice, mire Edward kővé dermedt mozdulat közben – újabb látogatónk érkezik – szorultak ökölbe a pöttöm kezek, miközben Jasper átölelte törékeny testét, mely azonnal belesimult a felkínált ölelésbe, s a megnyugvás szállta meg egész lényét.

A levegő feszültséggel telt meg, miközben várakoztunk, s egy ismerős illatot éreztem meg, ahogy bekúszott a tudatomba a felismerés… a harc még csak most kezdődik.

-          Nyugodjon meg mindenki – állt fel Flor, miközben olyan nyugodtnak tűnt, hogy ha nem ismerném régóta, még el is hittem volna ezt neki. Hát ő aztán, nem anyától örökölte ezt a tehetségét, az biztos – A lényeg, hogy ne tegyetek elhamarkodott cselekedetet, s bármi is történik, most tegyétek azt, amit én mondok – mondta teljesen magabiztosan, mint egy jól betanult szerepet. Senki nem szólalt meg, még percekkel az után sem, hogy befejezte mondanivalóját, amikor egy új, mégis számomra ismerős illata lengte be a levegőt.

-          Első – adta ki a parancsot Flor – mindenki maradjon ott, ahol van – mondta – ez az én harcom – suttogta, olyan halkan, hogy nem voltam biztos, jól hallottam e, szavait. Pár másodperc múlva pedig, egy rohanó foltot láttam meg, amint vészesen közeleg felénk.

-          Hello, Flor – hozta magával ezt a két szót a szellő, miközben egy barna hajú férfi kúszott a látóterembe, aki olyan fekete volt, hogy szinte egybeolvadt az éjszakával – örülök, hogy újra láthatlak édesem, csak kár, hogy ilyen körülmények között – mosolygott testvéremre az újonnan érkezett személy… egy régi ismerős, egy nem várt vendég… 

Frissek sorrendje

Kicsit úgyérzem túlzásokba estem a mostani kimaradásaimmal, bár kétségtelen, hogy a vizsgáim ezzel együtt az eddigi legszuperebbek lettek, és irtó büszke vagyok magamra, viszont az elmaradt frissek miatt, hát szörnyen érzem magam. Ez néha olyan rossz, mindig van valami, ami nem engedi, hogy meglegyen, de összeszedem magam, és most dátumokat teszek magam elé, amit veletek is közlök, de ha egy napot csúszok, akkor azt kérlek nézzétek el, soha nem szerettem időre bármit is véghezvinni, de számtalanszor bizonyítottam, ha valamit kitűzők, azt el is érzem, most ezt szeretném véghezvinni a blogokkal, hogy végre bebizonyítsam magamnak, igenis letudom írni, azt ami a fejemben már világosan lejátszódott. 

Tehát a következő dátumokat gondoltam ki:

jún. 29. Léna

jún. 30. Szenvedni a boldogságért

júl. 1.    Éjszakai vadászat

júl. 2.    Oda, vissza játék

júl. 3.    Akkor üvölts, amikor fáj!!! ---> Vadság

júl. 4.     Ki vagyok én?

Ha bármi közbejön, nálam kívülálló okokból kifolyólag, ami felborítja ezt a sorrendet, azonnal írni fogok, ahogy tudok, de mindenképpen szeretném, ezt most megcsinálni és a későbbiekben visszatérni, a régi frissitési stílusomhoz, de semmit nem akarok elkiabálni, aki tudja tudja, aki nem, az majd meglátja ;)

Következik

Sziasztok!

Számomra csalódás az, amely pár blogon a történt, ugyanis senki nem jelezz vissza. Nem akarok komikra utazni, s húzni egy határt, hogy majd utána teszem fel a friss-t, csak azt kérem, hagyjatok magatok után „nyomot” – olyat, ami számomra értékelhető.

Számomra csalódás lenne úgy feltenni, egy új fejezetet, hogy az előzőhöz senki nem írt. Kérlek benneteket, hogy írjatok! Nem kell mindig mindenkinek, és tudom, hogy most kezdtem el újra írni, de látom, tudom, hogy olvastok, és ha 4-5 ember visszajelezne, én akkor már boldog ember lennék. Jelenleg, ami megfogott, hogy a Szenvedni a boldogságért és az Éjszakai vadászatra senki nem írt.

Lehetséges, hogy még nem jutottatok géphez, az aki írni szokott még nem olvasta, csak tudatni szerettem volna veletek nem tűntem el. A másik ok, amiért még nincs fenn friss, holnap lesz egy felvételi elbeszélgetésem és az írásbelinket is akkor kapjuk ki. Eddig minden sikeres és ez nagyon jó :) Legalábbis számomra. Hétvégén hozom a frisseket, sőt lehet még ma is írók. De nem akarok semmi olyat ígérni, amit nem tudok biztosan megadni nektek.

Előre is köszönöm megértéseteket, és azt, ha írtok kommentet a fejezetekhez.

Puszi

Kitti

Tehát...

Fennt van a friss, és minél több komi, annál hamarabb hozom, az újat.
A Lénán van egy közvélemény kutatás. Nézz rá, mert minden szavazat számít!
Kitti

Visszatérés 12

 A főzés öröme

A kupaktanács és beszélgetések

 Egy barát felbukkanása (neki lehet van hasonlósága egy másik szereplőhöz, de ő más akar lenni, egy, a történetben új szereplő)

(Flor szemszöge)

Halottam, ahogy Rosalie kétkedve indul le a lépcsőn, de ez most cseppet sem érdekelt. Annyi mindent sikerült kideríteniük, amit nem akartam, hogy valaha is megtudjanak, hogy már szinte nem is érdekelt, mit tudnak vagy sem, hiszen összerakni, oly bonyolult, még nekem sem megy mindig…

Gondolkodtam el, amikor az ajtó halkan kinyílt, s Esme dugta be rajta a fejét, miközben lassan odasétált hozzám, s a fülembe kezdett el suttogni.

-          Ha van kedved, akkor lejöhetném, hogy egy kicsit kisszelőztesd a fejed – már épp nemet akartam inteni, amikor ismét beszédbe kezdett – és segíthetnél nekem is, hogy mit főzzek a testvérednek, mert pár óra múlva felébred és farkas éhes lesz – mosolygott lágyan.

El akartam küldeni, még így is, de egyszerűen nem tudtam neki nemet mondani, olyan kedvesen nyújtotta a kezét, hogy aztán megragadva azt, kihúzzon a szobából. Keservesen néztem vissza, és próbáltam nyugtatni magam, hogy minden rendben lesz, de egyszerűen képtelen voltam ezt elhinni… hisz tudtam, hogy hazugság lenne.

Fáradt sóhaj hagyta el az ajkaimat, mire leértünk a konyhába. Láttam, milyen halmokban áll az élet az asztalon, mire egy ’ köszönöm ’ - öt rebegtem Esme felé, s elkezdtem pakolászni, hogy miből mit lehetne készíteni. Már épp neki akartam látni a leves elkészítésének, amikor két kéz satuba zárta az enyémet, ezzel arra ösztönözve, hogy nézzek végre rá!

-          Sajnálom – hajtotta le Esme a fejét, amikor nem szóltam hozzá – de szeretnék segíteni, és eddig nem reagáltál semmire – s ebben a pillanatban vettem észre, hogy a konyhában van már Emmett, Jasper és Alice is – Tudod, már ével óta nem volt lehetőségem, használni a konyhát...  – varázsolt el ismét a pillantása, hogy aztán a szívem környékén telepedő fájdalomba egy kis öröm is vegyüljön. Igaza volt anyának, Esmét nem lehet nem szeretni.

-          Ha ezeket megpucolnád, és megmosnád, majd apró darabokra vágnád, azt megköszönném – nyújtottam felé a zöldségeket. Ő készségesen megtette, amit kértem tőle, míg én a vizet feltettem főni…

Már egy ideje csöndben pakolásztunk, miközben a tűzhelyen egy nagy adag leves és tészta gőzölgött. Épp le akartam ülni, egy székre, amikor Alice kérdő tekintetébe ütköztem bele.

-          Bocs, hogy csak úgy otthagytalak titeket – pillantottam hármosuk fel, mire mindannyian rám emelték tekintetüket – de La Pusba nem jöhettetek volna velem…

-          Most már tudom, de akkor olyan rosszul esett – durcáskodott Alice, mint egy kisgyerek. Olyan aranyos arcot vágott, miközben az ajkait lebiggyesztette, s szinte már könnyes szemekkel nézett rám. Ha nem tudtam volna, hogy vámpír, most biztos vártam, volna a könnyzáport… de e helyett hangos kacagásba kezdtem.

Pár percig nem érdekelt semmi, és úgy éreztem, minden könnyebb lett.

-          Lenne kedved beszélgetni kicsit? – lépett a konyhába Carlisle, mire a boldogságom alábbhagyott, de biccentettem neki, s követtem a nappaliba, ahol már mindannyian helyet foglaltak.

-          Szeretnétek megtudni ki vagyok – mondtam keserűen, mikor már 5 perce ültünk csendben – Sajnálom,  de a kilétemet nem árulhatom el nektek, higgyétek el, ez a ti érdeketek – pillantottam ki az ablakon közben.

-          Miért jöttél Forksba? – kérdezte Alice

-          A testvéremnek szüksége volt rám – szipogtam miközben úgy éreztem most azonnal látnom kell, hogy megbizonyosodjam róla, életben van.

-          Honnan tudsz rólunk ilyet sokat? – tette fel a következő kérdést Jasper.

-          Elegem van – álltam fel, eddigi ülő helyzetemből, s kikelve magamból kiabálni kezdtem – Ki ne tudna a híres Cullen családról? – kérdeztem könnyedén – Vámpír vagyok az istenért, miért ne tudnék rólatok. Mindenki ismer titeket, bár a legtöbben boldognak tartanak, mert megtagadjátok létetek elemét – ültem le, de belül fortyogtam. Miért kell megint mesélnem, már annyira elegem van. Persze nekik ehhez semmi közük nem volt… de most épp nem voltam olyan állapotban, hogy eltűrjem a kérdezősködésüket.

-          Ez igaz – bólintott Carlisle – a vámpírok többsége ismer minket, de a képességeinket, már kevesen – suttogta, mintha épp elgondolkodna, azon vajon, kivel állhatok kapcsolatba, aki elárulta nekem a titkukat.

-          Rendben – adtam meg magam – mesélek egy kicsit magamról, de aztán kérlek, hagyjuk ezt abba, mert utálok magamról beszélni – sóhajtottam, miközben egy apró kuncogásra lettem figyelmes, de végül erőt vettem magamon, s a figyelmemet rájuk irányítottam.

-          És ha valamit szeretnénk megkérdezni, lehet? – kérdezte kedvesen Esme

-          Ez jogos kérdés – értettem egyet, majd elgondolkodtam pár percig, vajon mi lenne a legjobb válasz, de arra jutottam, döntsenek ők – Nos akkor döntsétek el ti, egyik lehetőség, hogy én mesélek egy keveset, az legyen az én titkom miről – kacsintottam Edward és Alice felé – vagy mindenki feltehet egy kérdést…

-          Mindkettőt nem lehet? – kérdezte játékosan Emmett miközben oldalba bökött. Csak most vettem észre, hogy mellé ültem le.

-          Nem – ráztam a fejem hitetlenkedve, miközben egy széles mosoly terült szét az arcomon – Nos, akkor mit szeretnétek, hogy legyen? – kérdeztem még mindig arcomon egy mosollyal. Bár nem tudtam miért örülök, de határozottan jólesett, ezt érezni. – Jó rendben, ha nem szólaltok meg, akkor szavazzatok, három perc áll rendelkezésetekre, hogy átgondoljátok, utána mindenkitől megkérdezem, hogy döntött… Rendben? - néztem rajtuk szét.  

-          Hát nem is tudom – kezdte Rosalie – nem mondanál mégis valamit, arról, hogy miről mesélnél? – kérdezte, de heves fejrázásom, egy apró fintort varázsolt arcára. Gondolom, nincs hozzászokva, hogy a kívánságai ne teljesüljenek…

-          Akkor készen vagytok? – tettem fel a kezem közben, mire rám kapták a tekintetüket, de bólintottak – akkor egy… kettő… három – nyújtottam el a pillanatot. Láttam, ahogy mindenki a párjára néz, s mintha kommunikáltak volna egy percre, de engem csak a szavazás vége érdekelt, amikor is…

-          Esme? – néztem rá kérdő tekintetemmel.

-          Én szívesen meghallgatlak – mosolygott rám kedvesen, mire aprót biccentettem és a mellette ülő Carlislera néztem. Láttam, hogy pár percig hezitál, majd csak azután válaszol.

-          Én is szívesen meghallgatlak, viszont inkább kérdeznék – biccentettem felé, majd Edwardra vándorolt a tekintetem.

-          Kérdeznék – mondta teljesen magabiztosan

-          Én is szívesen meghallgatlak – fészkelődött egy kicsit, majd belesimult Jasper ölelő karjaiba. Olyan gyönyörűek voltak így együtt, de nem elmélkedhettem tovább ezen, mert hirtelen megszólalt.

-          Én is inkább kérdeznék – mondta ki aztán egy apró csókot lehet kedvese feje tetejére.

-          Mondjad csak kiscsaj, én kíváncsi vagyok, mit árulsz el – kacsintott rám Emmett miközben átfogta Rosalie derekát. tehát ő lesz az, aki eldönti, mi lesz ennek az egésznek a végeredménye, emeltem rá a tekintetemet.

-          Én is szeretném, ha te mondanád el inkább – nézett rám lágyan, amin egy percre meglepődtem, majd gyorsan másra tereltem a figyelmem, s kimondtam a szavazás végeredményét.

-          Tehát akkor én fogok mesélni – gondolkodtam el egy percre, hogy miről is kellene mesélnem, ami nem zaklat fel senkit. – A gyerekkoromat, ha nem baj kihagynám, mert nem szívesen mesélek róla. – kezdtem, mire mindannyian megértően bólintottak .– Tehát , mielőtt ide jöttem volna New Yorkban éltem, épp egy második diplomát akartam kezdeni, mikor Jac szólt, hogy apu meghalt. – halkult le a hangom, de erőt vettem magamon, s folytattam – Bejártam egész Európát, s találkoztam már a Volturival is… - mire páran felszisszentettek, de én csak folytattam.– Szerették volna, ha maradok, de én meggyőztem őket, hogy jobb, ha én nem állok közéjük... – sóhajtottam, ahogy eszembe jutott az egyességünk – párszor már voltam gimis is…. soha nem ittam még ember vérét, s nem is akarok – mondtam ki büszkén, mire mély döbbenet és tiszteletet tudtam kiolvasni, azok szemeiből, akik rám néztek. – Azt hiszem egyelőre elég ennyi – álltam fel, eddigi ülő helyzetemből, amikor az ajtó kirobbant és az egyik régi barátomat láttam meg újra…

Azonnal elöntött a gyűlölet, de végignézve rajta, rájöttem, hogy valami iszonyat nagy baj lehet. Hiszen szakadtan, piszkosan, és szinte már fájdalmas arckifejezéssel nézett rajtam végig. Én így őt soha nem láttam. Mindig vidám volt… elmélkedtem, mire megszólalt.

-          Flor – nyöszörgött – kérlek, segíts – s abban a percben, ahogy ezt kimondta, összeesett, mint egy zsák, amit épp ledobtak…  

Igen, elérkezett az idő a visszatérésre :)

Sziasztok!

Hétfőn van az írásbelim, de a héten már új fejezetet akarok hozni. Az ötletem már megvan, de kicsit izgulok, hogy nehogy magamtól eltérve, valami olyat, írjak, ami nem passzol majd, az eddigiekhez.
Ha van valami kívánságotok, vagy észrevételetek, vagy csak szeretnétek valamire tudni a választ, esetleg adnál nekem pár biztató szót, az mind nagyon jól jönne.
Köszönöm
Kitti :)
Kellemes és szép hétvégét Nektek!

Hírek

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ennyi időre eltűntem, de sok minden alakult át az életemben mostanság.

A helyzet az, hogy egy hónap múlva vizsgázok, s ha minden jól megy, akkor egy szakot sikeresen zárok, nem ígérek semmit, mert nem biztos, hogy tudom teljesíteni.
Abban biztos vagyok, hogy nyáron, miután végeztem a vizsgáimmal az írást folytatom, most viszont nem tudom mennyire fog összejönni....
A biztos a nyár, ha előbb lesz, annak én is nagyon örülnék, de ezt tudom garantálni, a nyár közepét! Mert június elején még szóbelizek....

Sajnálom, hogy mindez így alakult, de van egy olyan, ha megakarod találni a kulcsot, lehet a sötétben kell tapogatóznod érte...

Puszi
Kitti

Előzetes a következő fejezetből

- Ez nem lehet igaz - suttogja kikerekedett szemekkel, ahogy szemügyre veszi az éj fekete szemű félpucér férfit, aki mosolyogva tart felé...

- Szia kedves - mondja csábosan a férfi, miközben odasuhan a lányhoz, s az ajkát az ajkára tapasztja...

- Hagyd békén a húgom - kiálltja el maghát Jacok, miközben kapálózva akar kitörni Alice karjai közül, aki megkövülten figyeli az eseményeket..

A következő percben pedig a férfi elszakad Flor ajkaitól és egy hatalmasat repül a fák rengetegében, miközben egy morgás zavarja meg az addigi csendet... 



Kérdéseim :)

Mit gondolsz kinek a szemszöge?
Ki ez a férfi?
Mi történhetett?
Hol van a többi Cullen?
Ki repítette el a férfitr?
Hol vannak a farkasok?
Mi jutott még eszedbe erről?

Nemsokára hozom, ezt a részt is. Puszi Kitti

Visszatérés 11

A zongora hatalma

Farkasok között egy vámpír csemete (bocsi, csak ezt a képet találtam és nem túl pici lett volna, ha átszerkesztem, remélem így is tetszik)

(Rosalie szemszöge)


Ez a lány teljesen megőrjít. Pont úgy néz ki, mint Bella. Én kimondom, ha már a többiek nem is. És ráadásul vámpír. Bár vannak furcsa szokásai…


Most is egy farkast hozott az otthonunkba… és úgy ragaszkodott hozzá, mintha az élete múlna rajta…


Hát ez meg mi… keltem fel döbbenten az ágyamról, melyen épp hasaltam. A többiek lent voltak, és őket tárgyalták ki, ezért én szokásomhoz híven felviharoztam… s most ezt a rég nem hallott dallamot hallgathatom… de ez nem Edward, döbbenek meg… ez egy női hang…






- Flor az – mormolja mellettem Edward, mikor beviharzik a szobámba. Kérdőn nézek rá, de ő a tekintetét le nem veszi abból az irányból, melyből a hang száll felénk, oly tisztán, mintha a testvérem játszaná – kiabáltak a gondolataid – rázta meg a fejét, ahogy ezt kipréselte rajta – hihetetlenül jól csinálja – roskadt le végül a padlóra – honnan ismeri? –temette a kezeibe az arcát.


- Ismeri őt is – jelent meg a szobámban Jasper is Aliccel az oldalán. Jasper arcán egy fájdalmas él játszott, míg kedvese sebesen odaszaladt a földön görnyedő bátyánkhoz.





Ezután hosszú percekig csöndben hallgattuk, ahogy újra és újra kezdi a dallamot, s minduntalan tökéletesen végigdalolja az oly régi dalt. Végül már mindenki ott volt a szobánkban.


Emmett az ölébe húzott, miközben simogatta a hátamat. Mostanában ez egy megszokott cselekvés lett nálunk.


Alice Edwardot ölelte, míg Jasper keze kettősükön pihent, gondolom, épp nyugtatta őket.


S ott volt az ajtóban Esme, akit hátulról ölelt át Carlisle.


Aztán valami megváltozott, mert Edward kitépte magát szeleburdi kishúga öleléséből, s leviharzott a földszintre. Mi is azonnal utána mentünk, hisz már sokszor láttuk őt, őrültséget elkövetni…


De ez most más volt, mert nem kifelé igyekezett… a zongorájához ült le, és mint egy kincset félve érintette meg. Óvatosan felnyitotta a fedelét, s leütött egy hangot, majd sorban a többit is…


A billentyűkel úgy játszott a keze alatt, mintha minden percben ezt művelte volna, s mindeközben a játéka olyan összhangban szólt a dúdolással, hogy az már félelmetes volt. Talán csak fél perce játszhatott a zongorán, amikor a dúdolás lehalkult, s végül megszűnt…


Családom tagjai körbeállták a zongorát, s most mindannyian Edwardot néztük, miközben ő a fejét a lépcső felé fordította, de a játékának még nem vetett véget.


Mi is azt tettük, amit ő… s a másodperc tört része alatt, egy vörös szemű vámpírt pillanthattunk meg, aki meghatódva jött egyre, s egyre közelebb. Végül elért hozzánk, egy percre megállt a zongora mellett, majd megkerülve azt, leült Edward mellé.


Mindenki egy személyként figyelte kettősüket, miközben a lány leütött pár akkordot, s az addigi altatóból egy vad szólót alkotott. Edward felvont szemöldökkel nézte a lányt, aki becsukott szemmel alkotta tovább a muzsikát.


Aztán a dal lassan lágyabb lett, s végül szívszaggató, amikor is vége szakadt…


Flor kinyitotta szemeit, s végig nézett rajtunk. Már majdnem felállt, s egy szó nélkül otthagyott minket, amikor Edward erősen utána kapott és a karjánál fogva visszarántotta a zongorához.





- Honnan ismered, ezt a dalt? – tette fel azt a kérdést, ami már mindannyiunkat érdekelt.


- Nem érdekes – suttogta, mint aki menten sírva fakad. Jasper elindult az irányába, s a két fél vállára tette a kezét.


- Nyugodjatok már meg – sziszegte összeszorított fogain keresztül – ennyi feszültséget és fájdalmat egy vámpír nehezen visel el.


- Nehéz az élet – kacagta el magát érzelemmentesen Flor. Vörös tincsei az arcába hullottak, meggátolva, hogy onnan olvassunk ki bármit is.


- Miért teszed ezt magaddal? – emelte fel Jasper az arcát, mely keserves fintorba torzult – érzem, hogy mennyire fáj neked ez az egész… az előbb is, amikor azt a dalt játszottad, olyan mértékű veszteséget éreztem felőled, hogy már szinte nekem is fájt… - halkult le a hangja.


- Te ezt nem értheted – állt fel a zongorától, s felviharzott az emeletre.


- Össze van zavarodva – állapította meg Jasper.


- Igen – helyeselt Edward – a gondolatai is ezt igazolják… - s hirtelen döbbenet lett úrrá egész testén…


- Mi történt? – szólította meg elsőként Esme.


- Az előbb fel sem tűnt – csukta be a szemeit – de miközben Flor dúdolt – csuklott el a hangja…


- Mond már – sürgette Alice.


- Nem halottam a gondolatait…


- Micsoda? – hökkent meg Esme


- De nem csak az övét… - suttogta megtörten, miközben újra megállt a beszédében


- Mond már – kérlelte Jasper


- Jacét sem…


- De ez, hogy? – kérdeztem, de a döbbenettől nem tudtam értelmes szavakká formálni gondolataimat…


- Én sem tudom Rosalie… - rázta a fejét, mintha a sokévnyi tapasztalat között kutatna épp…




Csak hogy, az a helyzet, hogy ilyennel még egyikőnk sem találkozott. Se olyannal, hogy nem lát Alice egy vámpírt, s végképp nem egy olyan jelenséggel, hogy Edward egy farkas gondolatait ne lenne képes hallani…




- Nem lehet, hogy nem figyeltél jól? – tette fel a kérdést Alice félénken.


- Nem – mormolta erőteljesen – Azóta mindkettőjük gondolatait hallom. Bár Flor nagyon ügyel,  hogy egy értelmes mondat se halljak felőle… és néha, egy rövid pillanatra megszűnnek megint a gondolataik – halkult el – de aztán újra hallom őket…


- Ez különös – morfondírozott Carlisle


- Vajon mi lehet a képessége? – szólalt meg Jasper. - Lehet, hogy kapcsolatban áll ezzel – folytatta elmélete megosztását a többiekkel, de engem már nem igazán érdekeltek… így fogtam magam és Flor után suhantam.






Az ajtót szép óvatosan nyitottam ki, majd csuktam résznyire, s meglepődve vettem tudomásul, hogy egy percre sem nézett felém. Ott volt a korcs mellett és mint egy szobor ült a széken és gyászosan kémlelte a testét, mely fel – le emelkedett ezzel mutatva, hogy lélegzik, a bűzről már nem is beszélve… fintorogtam volna, mikor rám kapta a fejét.





- Mit akarsz? – suttogta


- Beszélgetni – mondtam kimértem.


- Nem alkalmas – fordította el a tekintetét.


- Ki ő neked, hogy így véded? – kérdeztem végül


- Ha elárulom, békén hagysz? – szűrte a fogan keresztül, mert közben a farkas nagyot szusszantott, mintha a következő percben felébredne


- Igen – válaszoltam – egy ideig – tettem még hozzá. Lassan felém fordult, pár percig hezitált, aztán válaszolt.


- Ő a testvérem – mondta ki a lehetetlenséget. De hiába kerestem a hazugság jeleit a vonásán, minden porcikája az igazságot tükrözte. Mégis ő és a korcs olyanok voltak, mint két idegen egymásnak.


- Te most csak viccelsz – próbáltam elfolytai egy nevetőgörcsöt, mely előtörni készült belőlem.


- Megkaptad a válaszod, úgyhogy most hagyj békén – sziszegte. Láttam, hogy ezt a mondatot, milyen nehezen ejti ki a száján, ezért szinte kacagva, de biccentettem neki és kisétáltam a szobából.





Még hogy a testvére. Ekkora őrültséget… morfondíroztam, miközben a családomhoz tartottam, hogy megosszam velük az újabb fejleményt.

Visszatérés 10

A kicsi Jac, farkasként:

 La Push partjainál...

 Az éjszakai vadászat:

(Flor szemszöge)



Nagyon féltettem Jaccet. Tiszta ideg voltam, míg a Cullen házba nem értünk és meg nem éreztem Jasper nyugalom hullámait. Tudtam, hogy befolyásolja folytonosan az érzelmeimet, de most nem tudott izgatni, csak az érdekelt, hogy az öcsém életben maradjon, bármi áron!


Mikor Carlisle megvizsgálta és végül Jasper is kiment a vizsgálóból, újfent uralma alá vett az aggodalom. S ez csak fokozódott, amikor megtudtam, hogy kik voltak a támadói… és ráadásul még ismerem is azokat a mocskokat, hogy a fenébe akadtak rá, azok a balfékek a családomra, járkáltam fel- alá.


Végül sikerült egy kicsit csillapítanom a kedélyállapotomon, s odabújtam Jac mellé. Éreztem, mennyire megkönnyebbült, hogy itt vagyok mellette. Hallottam, ahogy egy „Köszönömöt” intéz felém gondolatban, de minden annyira összefolyt ez alatt a pár perc alatt, hogy lehet nem is így volt, hanem más sorrendben az események.


Forrt bennem a méreg, az eltévedt két pajtásom után, akik a családomra támadtak. S most már, azt is tudom, kinek köszönhetem meg apa halálát… hirtelen egy hatalmas nyugalomhullámot éreztem meg, mire majdnem felmordultam, hogy miért nem élhetem meg a saját érzéseimet…


De aztán észbe kaptam, hol is vagyok, s ki fekszik a karjaim között. Hát igen egy vámpír, aki egy farkast dédelget. Nem mindennapi jelenség. Mosolyogtam meg a helyzetünket. Majd felcsendült bennem egy hang, hogy dúdoljak neki, az mindig megnyugtatott engem is, és ő legalább békésen aludhat…


Emlékeztem, hogy mi a kedvenc dala, amit még anya tanított nekünk. Igaz zongorán sokkal szebb… és talán megkérdezik, majd honnan ismerem ezt a dallamot, de ha már azzal tisztában vannak, hogy ismertük egymást, mit tagadjam tovább?


Ezért belekezdtem abba a dalba, melyet még anya tanított nekem sok-sok évvel ezelőtt, s mely mindig mosolyt csalt kedves arcára. Éreztem, ahogy Jac elmosolyodik, s úgy helyezkedett, hogy pont a feje, a mellkasomnak ért. Jólesően túrtam bele a bundájába, s dúdoltam neki, ezt a régi, de mégis oly ismerős dallamot, amikor érzékeltem, hogy álomba szenderül…


Kicsit közelebb húztam magamhoz, hogy érezzem, a melegét, s épp csak egy percre ért volna össze a lábunk, mikor az álma elkezdett megmutatkozni az elmémben, de már nem tudtam megbontani a kapcsolatot, s nem is akartam…


Az egyik legszebb napunkról álmodott, arról, amikor még együtt voltunk mind a 4-en. Elfogott a szomorúság, de Jac vidámsága, melyet az álmaiban érzett, leküzdötte ezt az érzést, és a boldogsággal hintette tele lényemet…


Erre az egészre én is emlékeztem, mert ott voltam. Átéltem. Mégis, most más volt, mert egy új szemszögből láttam az egészet. Az én kisöcsémén…


Ott futottam Jac előtt. El akart kapni. Barnás vöröses hajam lobogott a szélben, miközben kacagtam, hogy ez a pöttöm fiú hollófekete hajával, sehogy sem tud utolérni. Aztán a másodperc tört része alatt, a pelenka egy reccsenéssel elszakadt rajta és egy kis farkas kergetett már.


Az árnyék takarásából kikerülve én elkezdtem csillogni, bár közel sem olyan intenzíven, mint anya… Már épp lehagytam volna, amikor egy farönk került az utamba, hasra vágódtam, de mire felkeltem volna a sáros talajról, elölről ért támadás, így a hátam is tiszta sár lett, ahogy a víz a partot mosta. Mert épp, La Push partjainál voltunk.


A kis farkas megnyalta az arcomat, majd csibészesen kivillantotta az összes fogát, és a farkát is hevesen rázta hozzá. A következő pillanatban, pedig visszaváltozott, s ott feküdt raktam teljes valójában…




- Menagy – adott egy puszit az arcomra, miközben visszafeküdt jéghideg bőrömre.


- Igen öcsi, elkaptál – pusziltam meg a feje tetejét, miközben a karomba vettem és úgy sétáltam hazafelé.




Út közben sokan megnéztek. Régóta éltünk már itt. Engem és anyát mindig is kívülállónak tekinttettek. Soha nem fogadták el, hogy anya vámpír, egy félvérrel a farkasok között.


Próbálták, elfogadni. De mikor sulit kellett választanom, akkor is Forksba kellett mennem. Mert a farkas tanács így döntött…


Aztán ott volt a tiltás… csak akkor lehetett velem játszani, ha valamelyik felnőtt farkas is a közelben van…


Fél óra múlva haza is értem. Anya épp a konyhában főzőcskézett. Nem tudom, hogy tudott, mindig olyan finoman főzni, de íncsiklandózoan tudta elkészíteni és tálalni az ételeket.


Mikor beléptem, nem telt bele sok időben, már előttem is állt. Megcsóválta a fejét, aztán szépen kivette az öcsémet a kezemből, s elsuhant vele. Én addig levettem a cipőmet, s a szobámba szaladtam.


Gyorsan átvettem a sáros ruháimat, melyeket a szennyesbe vittem el. Aztán a tesomat mentem el megnézni, aki édesdeden szundikált.


Anya is bejött és leült hozzám, az ölébe húzott és elkezdte dúdolni, a már jól ismert altatót. Nem tudom, mennyi ideig lehettünk ott, de egyszer csak kipattant a kiságyból egy kisfarkas, és mint akit ágyúból lőttek ki, úgy szaladt a konyhába.


Anyával persze, simán tartottuk vele a lépést, odakint pedig épp belépett apa is. Mosolyogva csóválta meg a fejét, amint észrevette Jacet farkasként, mire visszaváltozott, s két lábon szaladt oda hozzá.





- Apa – sikongatta, miközben megtette azt a pár lépést. Ő azonnal a karjaiba kapta és felénk indult meg. Először anyának adott egy gyors csókot és átadta neki Jaccet. Amikor is én jöttem sorra. Gyorsan felkapott az ölébe, és összekócolta, mindig rendezetlen frizurámat.




Morcosan túrtam arrébb a kezét, miközben lehuppantam az öléből. Úgy tettem, mint aki megsértődött, mire felkelt, és utánam indult el. Csak erre vártam. Megfordultam, és ahol értem csiklandozni kezdtem. Persze az egész ház zengett is rendesen, a hangos hahotázásunktól.


Végül lecsillapodva, mosolyogva foglaltunk helyet az asztalnál, ahol anya már etette Jaccet, valami zöld trutyival. Sosem vonzódtam az emberi kajához, de ilyenkor még inkább úgy éreztem, hogy egy szép piros folyadék sokkal jobb lenne és táplálóbb az étkezésekkor.




- Nessi – szólt rám anya, mert abban az időben, még ezt a nevemet használtam. Odaballagtam mellé és leültem az üresen maradt székre, mire megenyhülve rám nézett – egyél egy keveset és akkor elmehetünk este vadászni – kacsintott.


- Tényleg? – hitetlenkedtem. Miközben azon törtem a fejem, az öcsém, miért nem tud bekapni egy olyan kis ételt a szájába, miért kell a felének mellé mennie…


- Bizony – bólogatott hevesen apa is, miközben megfogta anya kezét, ami épp az asztalon pihent. Olyan aranyosak voltak együtt, mosolyogtam – hiszen holnap nincs iskola sem – villantott felém egy nagy mosolyt.

- Igen – mosolyodtam el én is – akkor kérek egy keveset abból – mutattam a középen gőzölgő húsos tálra.


- Ahogy a kisasszony parancsolja – nevetett apa, s közben szedett a tányéromban, s ráadásnak még egy kis krumplipürét is rakott bele.


- De én olyat nem kértem – mutattam a zöldségfélére. Mindig is utáltam a zöldségeket… fúúúj.


- Akkor köszönd meg apának, hogy gondolt rá – mondta kedvesen anya, úgy hogy hirtelen elfelejtettem, hogy miért is voltam mérges. Meggondolatlanul, azonnal teljesítettem is a kérését.


- Köszönöm apa – mormoltam megbabonázva. S elkezdtem befelé lapátolni az elém kirakott ételt. Persze a hangos nevetésre én is felfigyeltem, s szörnyülködve jöttem rá, hogy már az egészet bekanalaztam… már csak pár szem hús maradt a tányéron… 


- Kérsz még Nessi? – kérdezte kedvesen apa.


- Elég volt – fújtattam dühösen, de azért bekanalaztam a maradékot még a tányéromon. – Mikor indulunk? – tereltem a témát el.


- Nem sokára – jött az egybehangzó válasz szüleitől.





Pár perccel később Jac is végzett és velem együtt indult ki a bejáron túlra.





- Mien iskojába jájni? – kérdezte őszinte érdeklődéssel Jac. Olyan aranyos volt ilyenkor.


- Unalmas – hajtottam le a fejem, mert tényleg az volt. Anya sok mindent tanított nekem a suli előtt, mert az ált sulit sehogy sem kezdhettem el… hiszen hamar felnőttem – de a barátok jók – mondtam egy pozitívumot, ami eszembe jutott… bár nekem azok se sokan voltak…


- Te vojtáj óvis? – kérdezte utána.


- Nem – ráztam a fejem. – de mit szólnál, ha most versenyt futnánk, odáig – mutattam egy oszlopra, ami a közelben volt, hogy eltereljem másfelé a figyelmét. Nem szerettem ezekről beszélgetni. 


- Nessi – jött ki anya kézen fogva apával – mit szólnál, ha most indulnánk? – kérdezte mosolyogva


- Jó – mondtuk egyszerre Jaccel. S már be is vetettük magunkat a fák közé.






Egy részen, apa hátán mentünk én és Jac, de aztán a saját lábainkon is szaladgálhattunk egy keveset.


Az egész estét vadászattal töltöttük. Persze anya előre készült mert hozott Jacnek egy olyat, amiben magára tudta kötözni és így nyugodtan pihenhetett. És egy vízeséshez is elmentünk, melyet tisztás övezett körbe.


Én egy szarvast vadásztam le, míg anya egy medvével birkózott meg. nagyon szerettem őt nézni, ilyenkor lehetett látni, hogy milyen erős és félelmetes is igazán…


Persze ilyenkor az én kezemben volt Jac, aki néha- néha felébredt, de szerencsére könnyen el is szenderedett. Nem volt egy nagyon zajos kisbaba… Hiszen, még alig egy éves volt csak…


S itt az álomnak vége szakadt. Újra a Cullen házban találtam magam, miközben még mindig dúdolom, azt a számomra oly kedves dallamot. De nem is erre figyeltem fel leginkább, hanem a zongorajátékra, mely oly tökéletesen játszotta el, mintha az illető írta volna meg…

Visszatérés 09

(Jac szemszöge)


Amikor hazaértünk a suliból, már mentünk is járőrözni. Élvezettel száguldottam végig a terepet, miközben azon agyaltam, hogy mit is veszek majd az én drága nővérkémnek.


Már csak egy kicsi hiányzott, mikor az egyik bokor mozgolódni kezdett. Morogva álltam meg, s vettem szemügyre a méretes darabot, amikor felfigyeltem, hogy a szél pont velem ellentétesen fúj. Így ha van is ott valaki, a szagát biztosan nem fogom megérezni.


Lassan elkezdtem közelíteni felé, amikor egy vámpír ugrott elő a semmiből. De ez… alig bírtam hinni a szememnek. Ez pont az volt, aki apa halálát okozta. Még utolsó szálként értesítettem a többieket, akik nyugalomra intettek, s kértek, várjam meg őket.


De nekem már nem volt kit megvárni. Ez a szemét megölte, azt az embert, akit szerettem, minden kérdés nélkül.


Én akartam megbosszulni apa halálát. Azt akartam, hogy érezze a fájdalmat, amit nekünk okozott. S az ürességet, melyet a hiánya miatt érzek.


Szép lassan elkezdtem körülötte körözni, a szemem folyton rajta tartottam. Ő is ugyanezt tette. A szemei pirosak voltak, tehát biztosan egy gyilkossal van dolgom, raktároztam el ezt az információt.


Valami elterelte a figyelmét, s ezt kihasználva nekiugrottam. A jobb felső karját egy gyors mozdulattal le is szakítottam.


Erre már belőle is egy mélyről jövő morgás szakadt fel. Nekem iramodott, de én könnyű szerrel kicseleztem, amikor valaki hátulról lefogott. Lefagytam, hiszen eddig csak egy valakit láttam, de ez a valaki, aki a karjai között tartott, jéghideg volt.


A másik vámpír, aki az előbb elszállt a fák közé gyors mozdulattal ált talpra, s pár másodperc múlva előttem is termett. Mielőtt felfoghattam volna, hogy mire készül, már meg is harapta a bal első mancsom.


Keservesen felüvöltöttem, s tudtam itt a vég. Sajnáltam, hogy pont most kellett ennek is történnie, amikor végre ismét boldog vagyok. De már nem tehettem semmit.


Még láttam, ahogy felnyalábolja a leszakított kezét, s hogy a távolba fút a társával együtt.


Pár percre rá a falka is megérkezett. Billy azonnal visszaváltozott emberré, és a lábán lévő nadrágból egy telefont vett elő. Nem értetettem, mit akar azzal a kütyüvel, de amint meghallottam kivel beszél, egy fájdalmas vonyítás hagyta el a pofámat…




- Flor azonnal ide kell jönnöd – hadarta egy szuszra öcsém – Jacek megharapta egy vámpír… - csuklott el a hangja.


- Hol vagytok? – halottam meg az idegesen, dühös női hangot.


- A szikláknál, nem messze a falutól – válaszolt készségesen Billy.


- Rendben azonnal ott vagyok – s letette a telefont.




Ez után Billy visszaváltozott, s megkérdezte mi történt. Automatikusan megmutattam neki az eseményeket. Már épp a két ismeretlen vámpír után akart küldeni valakit, amikor éles fékcsikordulásra lettünk figyelmesek.


S egy-egyre közeledő árnyra. Tudtam, hogy Flor az, soha nem értetettem, hogy képes ilyen gyorsan szaladni, de most nagyon örültem neki.


Azonnal letérdelt elém, nem foglalkozva a falka többi tagjától származó morgásokkal és vicsorgásokkal. Alaposan megnézegette a végtagjaimat, s végezetül a harapásnyomot vette szemügyre.


Az arca egy percre eltorzult, mikor közelebb hajolt hozzám. De végül egy mosolyt intézett felém, s megpuszilta a bundámat.




- Vigyázok rád öcskös – mormolta a fülembe – nincs időm elmagyarázni, mit miért teszek, de kérlek, bízz bennem – mikor ezt kimondta azonnal rám, tapasztotta a száját és elkezdte szívni a vérem.




Jéghideg ajkai lehűtötték, az én forró testemet. Az eddigi égés egy idő után megszűnt bennem, s átvette a helyét a sötét tudatlanság, melybe örömmel süllyedtem bele.


De sajnos nem sokáig élvezhettem, ezt az érzelemmentes világot, mert meghallottam Flor kiáltását, amint a nevemet ismételgeti.




- Jac azonnal ébredj fel – kiáltotta keservesen szomorú hangon. Megpróbáltam teljesíteni a kérését, s mikor sikerült óvatosan megnyaltam az arcát, mert közvetlenül előttem volt. Ezen jót mosolygott, majd az ölébe kapott. Mintha egy pihe toll lennék, kuncogtam volna, de olyan erőtlennek éreztem magam, hogy képtelen lettem volna bármire is. – Most pedig irány Cullenék – adta ki a parancsot.



Senki nem ellenkezett, hanem követték őt. Páran lemorzsolódtak út közben, s mire odaértünk a Cullen birtokra már csak Flor volt velem kettesben. Aztán leesett, hogy ismét bevetette hihetetlen gyorsaságát, s így lehagyott mindenkit. Mire a ház elé értünk, már mindannyian kint voltak a Cullenék közül.




- Segítenetek kell rajta – mondta Flor, miközben a szemeit le nem vette rólam.


- Már miért segítenénk egy rühes dögön? – fintorgott Rosalie. Felismertem még apa emlékeiből a hangját.


- Rosalie – szólt rá egy kedves női hang, biztosan Esme lesz az, próbáltam beazonosítani.


- Gyertek beljebb, ott meg tudom vizsgálni – halottam meg Carlisle nyugodt hangját. Láttam magam előtt, ahogy Flor suhan a házban egyre beljebb, s közben éreztem a szellő hűs érintését. A fejem szorosan a mellkasába nyomtam, hogy tompítsa a többi vérszívó szagát. Akaratlanul is egy morgás hagyta el az ajkaimat, amikor Flor letett egy vizsgálóasztalszerűségre.


- Nyugi öcsi – túrt bele a bundámba – itt maradok melletted – nézett mélyen a szemembe és akkor láttam, meg hogy a szemei vörösen izzanak.


- Mi történt vele? – kérdezte a doktor.


- Vámpírtámadás – sütötte le a szemeit testvérem – de ha a kezeim, közé kerül, akkor onnan nem menekül – úgy sütött a gyűlölet a hangjából, hogy még én is megrettentem tőle. – Kiszívtam a mérget, de úgy gondolom, most kellene neki egy kis pótlás… viszont kórházba nem vihetem. Hiszen nem tud visszaváltozni – hadarta miközben könnyek nélkül elkezdett rázkódni. Oda akartam hozzá menni és megvigasztalni, de mozdulni sem tudtam. Így egy vonyítással próbálkoztam, amire már felfigyelt és rám nézett.


- Nyugodj meg – lépett be Jasper és a kezét Florra tette. Pár perc múlva a zokogása alább hagyott, de még így is látni lehetett, hogy szomorú.


- Nagyon jó munkát végeztél – szólalt meg Carlisle miközben két üveg infúziót kötött be a karomba. Mikor észrevette, hogy őt figyelem magyarázatba kezdett.  – az egyik egy sima infúzió, a másik az elvesztett véredet segít pótolni – mondta, miközben az ajtóhoz ment, s kiment azon.


- Soha többé ne csinálj ilyet – dorgált meg Flor, miközben megszorította a mancsomat. – Most pedig látni, tudni akarom, mi történt veled – suttogta a fülemhez hajolva nagyon halkan – mutasd – parancsolta.





Sosem tudtam neki nemet mondani, ez most sem történt másként. A következő pillanatban azokra gondoltam, amik az előbb zajlottak le köztem és a két idegen vámpír között.


Mikor vége volt. Egy darabig csöndben voltunk, majd Flor fel alá kezdett járkálni. Szerettem volna, ha rám figyel, vagy ha mond valamit, de ő beburkolózott a saját kis birtokába, miközben egy szót sem szólt.


Már kínomban fel akartam kelni, amikor sebesen mellettem termett és szépen visszanyomott.




- Pihenned kell – mormolta. Ellenkezni akartam, beszélni vele, de ő nem érintetett meg. Ezért megpróbáltam visszaváltozni, de hiába erőlködtem nem sikerült.




Mérgesen fújtam ki a levegőt, hogy nem tudok kommunikálnom vele, amikor a Jasper szólalt meg.




- Flor, Jac szeretné, ha odamennél hozzá – mormolta csendesen. Miközben észrevettem, hogy nem lélegzik.


- Persze – felelte. Odajött hozzám és a fejét az enyémhez emelte, mélyen a szemembe nézett és megszólalt – pihenj.





Megérintette az első mancsom, mire jólesően fújtam ki a levegőt a tüdőmből, s egy „Köszönömöt” mormoltam gondolatban. De még így is felkaptam a fejem, amikor az ajtó becsukódott, de Flor ismét visszanyomott az ágyba…




- Csak Jasper volt az – formálta szavakba, hogy nyugtalanságomnak semmi oka – de ha nem kezdesz el pihenni, én is itt hagylak, fenyegetett meg, miközben egy pléddel takart be.




Végül éreztem, hogy mellém telepszik, s amikor meghallottam, hogy dúdolni kezd egy ismerős dallamot, boldogan adtam át magam az öntudatlanságnak. S mentem az álmok birodalmába.


Még halottam, amint Flor a kedvenc részemet dúdolja, amikor én már anya karjai közé vetettem magam, és apával az oldalamon, újraéltem gyerekkorom egyik legszebb napját.


Tudtam, hogy álom az egész. Hogy ők már nincsenek velük, hogy az óta sok minden megváltozott, de nem akartam ezekre gondolni. Csak arra, hogy végre boldog lehetek, ott, ahol igazán lenni akartam.










Megjegyzés: Ha szeretnék akkor a következő fejezetben leírom Jac álmát, ha nem akkor haladok a történetben. Fontos, hogy leírd, hogy teljesüljön, az, amit szeretnél. :)

Visszatérés 08

Két kép, ami fontos ebben a részben...

1. Zöld szem

2 Flor gyerekkori képei (fekete a szeme :)

(Edward szemszöge)



Az ebéd után én, Alice és Jasper kimentünk a parkolóba, mert nekünk már nem volt óránk. Épp Rosaliera és Emmettre vártunk, amikor a gondolataimba mélyedtem…


Ezt nem hiszem el. Ki ez a lány? Azt mondja nem is Flor Hale - nek hívják. Akkor mi a neve… tudja, hogy mi mik vagyunk. A képességeinkről. De mi semmit nem tudunk róla.


Alice nem lát vele kapcsolatban semmit… s erre Carlislenek sincs semmilyen elmélete. Hiszen a fajtánkat látnia kellene… mi lehet a titok, amit oly erősen próbál elrejteni előlünk…


Mert abban biztos vagyok, hogy valamit titkol. A gondolatai is folyton zavarosak, mintha ügyelne rá, hogy semmi konkrét ne jusson az eszébe…


Az előbb is, amikor az ebédlőben ott ültünk és egy percre a gondolatai nem voltak olyan kuszák, egy emlékképet láttam… és az én gyönyörű szerelmemet. De honnan ismerhette… Éreztem, ahogy egy kislányt tart a kezében, és mintha az ő szemén keresztül láttam volna az egész jelenetet…


Még olyan két - három éves lehetett a lány, amikor jött be a házba, ahol Bella épp egy széken üldögélt…


Valamiben nagyon elmélyülhetett, mert nem vette észre bejövetelét. Ezt kihasználva, gyorsan a háta mögé osont, s nekifutásból a nyakába ugrott, befogva a két szemét… s a fülébe egy „huuuuu” – t kiáltott.


Ő persze, azonnal felpattant, lefejtette kis kezeit az arcáról, s megpörgetetett a levegőben… mire ő visongatva elkezdett kiabálni, hogy „elég- elég”.


Végül kacagva ültek le ismét az asztalhoz. Amikor az ajtóban megjelent egy alak, de nem látta az arcát, csupán érezte a szúrós szagát, mint mi vámpírok, amikor a farkasok a közelünkbe jönnek… töprengtem, de az emlékképet tovább folytattam, az elmémben…




- Anya – kiáltotta el magát a vörös fürtös kislány – engem, miért nem úgy hívnak, mint titeket? – mutatott Bellára és a sötétben ácsorgó alakra.


- Kicsim – fogta meg a kezeit Bella és sóhajtott egyet – ez egy ajándék – suttogta a fülébe, miközben egy puszit nyomott az arcára…



S itt vége szakad az emlékképnek…



- Edward, Edward – kiáltotta valaki a nevemet, mire észrevettem, hogy Alice előttem, térdel, s én a földre rogytam. De nem emlékszem, hogy kerültem ide…


- Hogy érzed magad? – érintette meg a vállam Jasper, s egy adag nyugalomhullámot is küldött még felém

- Jól – válaszoltam azonnal, de kétkedő tekintetük még engem is megingatott ebben az álláspontomban.


- Az előbb olyan mértékű fájdalmat éreztem tőled, amit már régen nem – suttogta, miközben mélyen a szememben nézett. Aztán rájöttem, hogy lehet… az ő látványa okozta a fájdalmat… hiszen már régen gondoltam rá…


- Láttam őt – mondtam ki hangosan is, amit megfogalmazódott bennem – ebéd közben – álltam fel a földről, ahol addig voltam. Még jó, hogy a többieknek órájuk van, mert ha így látnának… Emmett biztos nem hagyná ki, pár poénos megjegyzés nélkül. - elcsíptem Flortól egy emlékképet… és ő is benne volt – mondtam ki végre. Alice sebesen mellettem termett, s megölelt, miközben Jasper újabb adag nyugalom hullámot küldött felém.




Jóleső érzéssel töltött el, ahogy Alice a karjaiba zárt, s nem kérdezett semmit. Segített megnyugodnom, persze Jasper keze is benne volt, a sok nyugtató hullámaival együtt…


Pár perc múlva egy csengőszó jelezte, hogy a tanításnak vége. Már halottam is a diákok fellélegzését, s csacsogását a délutáni programokról. Gyors mozdulattal az autómhoz mentem, s beültem. Vártam, hogy a testvéreim is odajöjjenek, de nem tettek semmit. Ehelyett egy helyben álltak, s mintha vártak volna valamire.


Rosalie és Emmett is odament hozzájuk, majd Rosalie fújtatva jött oda a kocsimhoz, s erőteljesen becsapta maga után az ajtaját. A szeme szinte villámokat szórt. Mikor megszólalt…



- Azzal a csajjal akarnak menni… - morogta – ki akarják deríteni ki is ő… - fújtatott



Aztán megláttuk, ahogy jön kifelé. Vörös tincseibe bele – bele kapott a szél… és akkor megláttam a szemeit… azokat a szemeket bárhol felismerném. De hogy lehetséges, mi ez az egész… biztos csak hallucinálok… de hogy vagyok képed erre… meg kell bizonyosodnom róla… döntöttem el.




- Rosalie – szólítottam meg, mire rám emelte tekintetét – milyen színű Flor szeme? – kérdezem rettegve a választól, s a még több kérdéstől…


- Mit érdekel az téged? – kerekedtek ki a szemei – csak nem érdekel a kis csaj – kacagott gúnyosan


- Válaszolj – kértem, mit sem törődve az előbbi feltevésével.


- Hát nézzük csak – s Flor felé nézett. Pár percig méregette, majd ismét visszafordult hozzám – zöld a szeme – hüledezett – most pedig ismét fekete. – amikor hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról, s aggodalmasan tekintett előre – de ez, hogy lehet?


- Én sem tudom – ráztam a fejem, s ráadtam a gyújtást a kocsira. Még láttam, ahogy, Alice gyorsan bepattan mellé az autójába, majd amikor Emmett és Jasper is beszállt hozzá, kifaroltam és otthagytam őket.




Nem tudtam hova tenni, hogy ennek a lánynak, hogy lehet ennyire hasonlóan zöld szeme és mégis váltakozóan fekete… kik lehetnek a szülei? Mi lehet, az igazi neve… és mi az, hogy ajándék? Vajon a nevéről beszélhettek…


Tűnődtem, miközben megérkeztünk, s leparkolt a ház előtt. Szerencsére Rosalie nem kérdezősködött. Szinte repültem olyan gyorsan értem fel, a szobámba, s villámsebességgel kezdtem kutatni az emlékeim között.


Még emberi mivoltomból maradt egy képem, amin láthatóan voltak, a szemeim eredeti színe is. De hiába kutattam, sehol sem leltem. Végül leültem a földre, felhúztam a lábaimat, s a gondolataimba mélyedtem.


Arra eszméltem fel, hogy Carlisle megjött és a gondolatai egy páciens körül keringtek, aki túl sokat időt tölt a kórházban. Folyton eltöri valamijét, vagy épp egy kórokozó csap le rá. Sajnos túl gyenge a szervezete… s az immunrendszere is. Tűnődött, miközben levette a kabátját.


Emberi tempóban felálltam, s lementem a nappaliba, ahol sejtettem, hogy lehet. Nem tévedtem, épp Esmevel beszélték át a mai napot, amikor leérkeztem. Szép komótosan odaballagtam hozzájuk, s leültem az egyik fotelbe. Megvártam, míg befejezi monológját, s csak akkor kezdtem el beszélni.



- Carlisle – szólítottam meg – vissza tudnál emlékezni, milyenek voltak a szemeim és édesanyámé, amikor találkozunk – kértem őt kedvesen.




Kérdés nélkül teljesítette, amit kértem tőle. S már láttam is magam előtt, ahogy egy sátorba menekül be, az eső elől… minden sáros volt és piszkos, bár a belseje tisztább volt mégis csupa fehér, akár csak egy kórház. A szélénél sok ágy sorakozott, minden személyesség nélkül. Csupán a testek voltak egymás mellett, ahogy egyre jobban elvesztik szépségüket, s a rothadás mennyi illatával töltik meg a termet. Aztán a következő képben megpillantottam magamat amint egy fehér lepedővel vagyok letakarva.


Carlisle épp felém tartott, amikor én nagy zöld szemeimet rá emeltem. Éreztem, az akkori fájdalmamat. Ahogy a mindenfajta mozdulat puszta kín volt… még a szememet nyitva tartani is…


De itt az emlék megváltozott, s a következő percben már egy ugyanilyen hófehér kórteremben voltam, csak most nők vettek körül. Idősek és fiatalok, a korosztály nem volt lényeges, hiszen mindegyikből lehetett találni. Láttam, ahogy két ápolónőnek kinéző fiatal nő egy ágy mellett épp megmosnak egy testet, a szemhéját lecsukják, s a száját összezárják… majd végül egy fehér lepedővel letakarják…


S ott volt ő is, az én csodálatosan gyönyörű édesanyám. Bár a szemei alatt ezernyi karika tükrözte, hogy már nem tud rendesen aludni. S a légvételei se voltak tiszták. A tüdeje sípolt, minden belélegzett levegőnél, s arca eltorzult a fájdalomtól… mintha az éltető oxigén, maga lenne a pusztulás számára…


Aztán kinyitotta addig csukvatartott szemét, melyben ezernyi fájdalom tükröződött, de amint a doktort észrevette, mintha a félelmei tovatűntek volna, s egy erőtlen mosolyt vett fel, mely még gyönyörűbbé tette, meggyötört arcát.


A haja szanaszét állt, izzadság cseppek keretezték arcát, s a következő percben megláttam halványan tündöklő zöld szemeit… pont olyanok voltak, amilyenre emlékeztem, mosolyogtam az emlék hatására…




- Köszönöm – mormoltam erőtlenül, amikor ismét a nappaliban lévőkre fordult a figyelmem. Carlisle csak biccentett egyet, miközben Esme kezét szorongatta.


- Miért volt erre szükséged? – kérdezte végül meg


- Meséltük, hogy van egy új lány a suliban – kezdtem bele magyarázatomba, mire ő bólintott – pont ilyen a szeme. Mégis az illata – emlékeztem vissza, mely akkor körüllengett, mikor a közelemben elment – a járása, a hófehér bőre – mely pont ugyanolyan, mint egy vámpíré – a mézédes aromája… - soroltam, amiket észre vettem rajta – és a szíve dobogását sem hallani – halkult le a hangom…


- Ez roppant érdekes – érintette meg Carlisle az állát az egyik kezével, miközben a gondolataiban, már lapozgatta is azokat a könyveket, melyek eddig megfordultak a kezében… de semmire nem jutott…




Már épp megszólaltam volna, amikor hangos robajjal csapódott ki a bejárati ajtó, s egy sebes csík szaladt fel az emeletre, melyet Jasper követett. Gondolom, akkor ez csak Alice lehet, de mi dühíthette fel őt ennyire?


Végül Emmett is megérkezett, aki odajött hozzánk és leült körünkbe, aztán elmondta mi történt…




- Flor ott hagyott minket… épp vadásztunk, amikor meghallottuk a hangját – mindeközben én láttam is a fejében az eseményeket…




Emmett épp egy maciból itta ki az utolsó cseppeket… amikor egy éles síkitásra lett figyelmes. Először fel sem tűnt neki, majd mikor meghallotta Alice kiáltását rögtön odafutott hozzájuk.


Épp ott voltak, ahol a kocsit hagyták, s már csak a füstfelhőt találták, amit az autó hagyott maga után…


A szél még pár kósza hangot hozott „bocsássatok meg” , amit nem értetett, így végül rákérdezett…




- Mi volt ez? – kérdezte Emmett – Hova ment Flor? – Alice és Jasper összenéztek, majd végül Jasper szólalt meg…


- Az előbb bekiabált, hogy súlyos probléma lépett fel – fogta meg közben a fekete hajú tündér kezét, s közben lenézett rá – Alice hallotta, hogy telefonál, de már csak a végét…


- Valaki megsérült – nézett fel a pöttöm testvérem. Szemeiben ijedelem bujkált.


- Most mi lesz? – kérdezte Emmett


- Próbáltam utolérni – szólalt meg Alice – de mikor rájött mi a tervem, azt mondta, hagyjam békén – nézett szomorúan fivéremre – ezt neki kell megoldania - ölelte magához férjét.

- Menjünk haza – ajánlotta Jasper.




Mindhárman beleegyezően bólintottak, s nem sokkal később már itt is voltak. Közben Emmett még levadászott egy szarvast… ezért maradt le a többiektől…




- Nem értem mi történetet – gondolkozott el Emmett hangosan is, amint az emlékeinek vége szakadt


- Alice nem lát még mindig semmit – jött le a lépcsőn Jasper. Kérdőn néztem rá, hiszen sosem hagyják egymást egyedül… - egyedül akart lenni. Épp vesz egy forró fürdőt.


- Bocs – néztem másfelé


- Semmi baj – sóhajtott és leült közénk – de nem értem Flort. Nagyon zavarosak az érzései… akar is velünk lenni és nem is…


- Igen – mormoltam – ebéd alatt is folyton azt mondogatta: „adnom kell nekik egy esélyt”…




A beszélgetésünk itt megszakadt, mindenki a saját gondolatába mélyedt. Végül Jasper és Emmett elmentek a párjaikhoz. Nem sokkal ezután Carlisle és Esme pedig vadászni.


Egyedül maradtam a nappaliban a gondolataimmal, s a házban dúló vad szenvedélyekkel… de még mindig ezernyi kérdés volt a fejemben… legfőképp egy… ki ez a lány?