A kicsi Jac, farkasként:
La Push partjainál...
Az éjszakai vadászat:
(Flor szemszöge)
Nagyon féltettem Jaccet. Tiszta ideg voltam, míg a Cullen házba nem értünk és meg nem éreztem Jasper nyugalom hullámait. Tudtam, hogy befolyásolja folytonosan az érzelmeimet, de most nem tudott izgatni, csak az érdekelt, hogy az öcsém életben maradjon, bármi áron!
Mikor Carlisle megvizsgálta és végül Jasper is kiment a vizsgálóból, újfent uralma alá vett az aggodalom. S ez csak fokozódott, amikor megtudtam, hogy kik voltak a támadói… és ráadásul még ismerem is azokat a mocskokat, hogy a fenébe akadtak rá, azok a balfékek a családomra, járkáltam fel- alá.
Végül sikerült egy kicsit csillapítanom a kedélyállapotomon, s odabújtam Jac mellé. Éreztem, mennyire megkönnyebbült, hogy itt vagyok mellette. Hallottam, ahogy egy „Köszönömöt” intéz felém gondolatban, de minden annyira összefolyt ez alatt a pár perc alatt, hogy lehet nem is így volt, hanem más sorrendben az események.
Forrt bennem a méreg, az eltévedt két pajtásom után, akik a családomra támadtak. S most már, azt is tudom, kinek köszönhetem meg apa halálát… hirtelen egy hatalmas nyugalomhullámot éreztem meg, mire majdnem felmordultam, hogy miért nem élhetem meg a saját érzéseimet…
De aztán észbe kaptam, hol is vagyok, s ki fekszik a karjaim között. Hát igen egy vámpír, aki egy farkast dédelget. Nem mindennapi jelenség. Mosolyogtam meg a helyzetünket. Majd felcsendült bennem egy hang, hogy dúdoljak neki, az mindig megnyugtatott engem is, és ő legalább békésen aludhat…
Emlékeztem, hogy mi a kedvenc dala, amit még anya tanított nekünk. Igaz zongorán sokkal szebb… és talán megkérdezik, majd honnan ismerem ezt a dallamot, de ha már azzal tisztában vannak, hogy ismertük egymást, mit tagadjam tovább?
Ezért belekezdtem abba a dalba, melyet még anya tanított nekem sok-sok évvel ezelőtt, s mely mindig mosolyt csalt kedves arcára. Éreztem, ahogy Jac elmosolyodik, s úgy helyezkedett, hogy pont a feje, a mellkasomnak ért. Jólesően túrtam bele a bundájába, s dúdoltam neki, ezt a régi, de mégis oly ismerős dallamot, amikor érzékeltem, hogy álomba szenderül…
Kicsit közelebb húztam magamhoz, hogy érezzem, a melegét, s épp csak egy percre ért volna össze a lábunk, mikor az álma elkezdett megmutatkozni az elmémben, de már nem tudtam megbontani a kapcsolatot, s nem is akartam…
Az egyik legszebb napunkról álmodott, arról, amikor még együtt voltunk mind a 4-en. Elfogott a szomorúság, de Jac vidámsága, melyet az álmaiban érzett, leküzdötte ezt az érzést, és a boldogsággal hintette tele lényemet…
Erre az egészre én is emlékeztem, mert ott voltam. Átéltem. Mégis, most más volt, mert egy új szemszögből láttam az egészet. Az én kisöcsémén…
Ott futottam Jac előtt. El akart kapni. Barnás vöröses hajam lobogott a szélben, miközben kacagtam, hogy ez a pöttöm fiú hollófekete hajával, sehogy sem tud utolérni. Aztán a másodperc tört része alatt, a pelenka egy reccsenéssel elszakadt rajta és egy kis farkas kergetett már.
Az árnyék takarásából kikerülve én elkezdtem csillogni, bár közel sem olyan intenzíven, mint anya… Már épp lehagytam volna, amikor egy farönk került az utamba, hasra vágódtam, de mire felkeltem volna a sáros talajról, elölről ért támadás, így a hátam is tiszta sár lett, ahogy a víz a partot mosta. Mert épp, La Push partjainál voltunk.
A kis farkas megnyalta az arcomat, majd csibészesen kivillantotta az összes fogát, és a farkát is hevesen rázta hozzá. A következő pillanatban, pedig visszaváltozott, s ott feküdt raktam teljes valójában…
- Menagy – adott egy puszit az arcomra, miközben visszafeküdt jéghideg bőrömre.
- Igen öcsi, elkaptál – pusziltam meg a feje tetejét, miközben a karomba vettem és úgy sétáltam hazafelé.
Út közben sokan megnéztek. Régóta éltünk már itt. Engem és anyát mindig is kívülállónak tekinttettek. Soha nem fogadták el, hogy anya vámpír, egy félvérrel a farkasok között.
Próbálták, elfogadni. De mikor sulit kellett választanom, akkor is Forksba kellett mennem. Mert a farkas tanács így döntött…
Aztán ott volt a tiltás… csak akkor lehetett velem játszani, ha valamelyik felnőtt farkas is a közelben van…
Fél óra múlva haza is értem. Anya épp a konyhában főzőcskézett. Nem tudom, hogy tudott, mindig olyan finoman főzni, de íncsiklandózoan tudta elkészíteni és tálalni az ételeket.
Mikor beléptem, nem telt bele sok időben, már előttem is állt. Megcsóválta a fejét, aztán szépen kivette az öcsémet a kezemből, s elsuhant vele. Én addig levettem a cipőmet, s a szobámba szaladtam.
Gyorsan átvettem a sáros ruháimat, melyeket a szennyesbe vittem el. Aztán a tesomat mentem el megnézni, aki édesdeden szundikált.
Anya is bejött és leült hozzám, az ölébe húzott és elkezdte dúdolni, a már jól ismert altatót. Nem tudom, mennyi ideig lehettünk ott, de egyszer csak kipattant a kiságyból egy kisfarkas, és mint akit ágyúból lőttek ki, úgy szaladt a konyhába.
Anyával persze, simán tartottuk vele a lépést, odakint pedig épp belépett apa is. Mosolyogva csóválta meg a fejét, amint észrevette Jacet farkasként, mire visszaváltozott, s két lábon szaladt oda hozzá.
- Apa – sikongatta, miközben megtette azt a pár lépést. Ő azonnal a karjaiba kapta és felénk indult meg. Először anyának adott egy gyors csókot és átadta neki Jaccet. Amikor is én jöttem sorra. Gyorsan felkapott az ölébe, és összekócolta, mindig rendezetlen frizurámat.
Morcosan túrtam arrébb a kezét, miközben lehuppantam az öléből. Úgy tettem, mint aki megsértődött, mire felkelt, és utánam indult el. Csak erre vártam. Megfordultam, és ahol értem csiklandozni kezdtem. Persze az egész ház zengett is rendesen, a hangos hahotázásunktól.
Végül lecsillapodva, mosolyogva foglaltunk helyet az asztalnál, ahol anya már etette Jaccet, valami zöld trutyival. Sosem vonzódtam az emberi kajához, de ilyenkor még inkább úgy éreztem, hogy egy szép piros folyadék sokkal jobb lenne és táplálóbb az étkezésekkor.
- Nessi – szólt rám anya, mert abban az időben, még ezt a nevemet használtam. Odaballagtam mellé és leültem az üresen maradt székre, mire megenyhülve rám nézett – egyél egy keveset és akkor elmehetünk este vadászni – kacsintott.
- Tényleg? – hitetlenkedtem. Miközben azon törtem a fejem, az öcsém, miért nem tud bekapni egy olyan kis ételt a szájába, miért kell a felének mellé mennie…
- Bizony – bólogatott hevesen apa is, miközben megfogta anya kezét, ami épp az asztalon pihent. Olyan aranyosak voltak együtt, mosolyogtam – hiszen holnap nincs iskola sem – villantott felém egy nagy mosolyt.
- Igen – mosolyodtam el én is – akkor kérek egy keveset abból – mutattam a középen gőzölgő húsos tálra.
- Ahogy a kisasszony parancsolja – nevetett apa, s közben szedett a tányéromban, s ráadásnak még egy kis krumplipürét is rakott bele.
- De én olyat nem kértem – mutattam a zöldségfélére. Mindig is utáltam a zöldségeket… fúúúj.
- Akkor köszönd meg apának, hogy gondolt rá – mondta kedvesen anya, úgy hogy hirtelen elfelejtettem, hogy miért is voltam mérges. Meggondolatlanul, azonnal teljesítettem is a kérését.
- Köszönöm apa – mormoltam megbabonázva. S elkezdtem befelé lapátolni az elém kirakott ételt. Persze a hangos nevetésre én is felfigyeltem, s szörnyülködve jöttem rá, hogy már az egészet bekanalaztam… már csak pár szem hús maradt a tányéron…
- Kérsz még Nessi? – kérdezte kedvesen apa.
- Elég volt – fújtattam dühösen, de azért bekanalaztam a maradékot még a tányéromon. – Mikor indulunk? – tereltem a témát el.
- Nem sokára – jött az egybehangzó válasz szüleitől.
Pár perccel később Jac is végzett és velem együtt indult ki a bejáron túlra.
- Mien iskojába jájni? – kérdezte őszinte érdeklődéssel Jac. Olyan aranyos volt ilyenkor.
- Unalmas – hajtottam le a fejem, mert tényleg az volt. Anya sok mindent tanított nekem a suli előtt, mert az ált sulit sehogy sem kezdhettem el… hiszen hamar felnőttem – de a barátok jók – mondtam egy pozitívumot, ami eszembe jutott… bár nekem azok se sokan voltak…
- Te vojtáj óvis? – kérdezte utána.
- Nem – ráztam a fejem. – de mit szólnál, ha most versenyt futnánk, odáig – mutattam egy oszlopra, ami a közelben volt, hogy eltereljem másfelé a figyelmét. Nem szerettem ezekről beszélgetni.
- Nessi – jött ki anya kézen fogva apával – mit szólnál, ha most indulnánk? – kérdezte mosolyogva
- Jó – mondtuk egyszerre Jaccel. S már be is vetettük magunkat a fák közé.
Egy részen, apa hátán mentünk én és Jac, de aztán a saját lábainkon is szaladgálhattunk egy keveset.
Az egész estét vadászattal töltöttük. Persze anya előre készült mert hozott Jacnek egy olyat, amiben magára tudta kötözni és így nyugodtan pihenhetett. És egy vízeséshez is elmentünk, melyet tisztás övezett körbe.
Én egy szarvast vadásztam le, míg anya egy medvével birkózott meg. nagyon szerettem őt nézni, ilyenkor lehetett látni, hogy milyen erős és félelmetes is igazán…
Persze ilyenkor az én kezemben volt Jac, aki néha- néha felébredt, de szerencsére könnyen el is szenderedett. Nem volt egy nagyon zajos kisbaba… Hiszen, még alig egy éves volt csak…
S itt az álomnak vége szakadt. Újra a Cullen házban találtam magam, miközben még mindig dúdolom, azt a számomra oly kedves dallamot. De nem is erre figyeltem fel leginkább, hanem a zongorajátékra, mely oly tökéletesen játszotta el, mintha az illető írta volna meg…
