Visszatérés 05

Amint ígértem itt a következő rész! Nagyon köszönöm a hozzászólásotokat, remélem ez is elnyeri majd tetszéseteket :) De ha mégsem, akkor írjátok le nyugodtan. Ez a rész még egy kicsit lapos, de a következőben már kicsit jobban felpörögnek az események.

Jó olvasást.
:)


(Flor szemszöge)

Épp anyán merengtem, mikor egy forró kéz megérintett, azonnal összerezzentem, és a szoba legtávolabbi pontjára futottam, ösztönszerűen rettegtem, ha valaki megérint. Túl sokat éltem egyedül… töprengtem szótlanul…

- Jól vagy? – lépett hozzám közelebb Billy és kinyújtotta barátságosan a kezét.

- Sajnálom – néztem rá – a magány átka – kacagtam fel minden érzelem nélkül.

- Oh – kerekedett el a szája, melyből hirtelen egy mosoly lett – akkor lássuk, milyen gyors vagy

- Tessék? – néztem rá értetlenül.

De ő csak megindult felém. Még felfogni sem volt időm, mit akar, már rám vetette magát és elkezdett csikizni. Azonnal kapálózni kezdtem, de a folyamatos nevetésem csak nem akart csillapodni, végül pár perc múlva sikeresen kimásztam alóla és ismét a szóba másik felében voltam.

Zihálva kapkodtam a levegőt, ahogy ő is, de nem adott türelmi időt, azonnal ostromolt ismét. De most sikeresen kitértem előle. Amikor is én lendültem támadóállásba, már elrugaszkodtam, amikor két erős kéz fogta át a derekamat…

- Na de Flor – rótt meg Jac – bent a házban? – csóválta meg a fejét. Erre a kijelentésre elnevettem magam. Már hiányzott ez a szívből jövő kacagás.

- Reggeli – kiáltotta ki a konyhából Sarah. S most néztem ki az ablakon. Süvített a szél, jelezve, hogy a napot messze száműzte, mégis hirdette ködös szürkeségével, hogy a nap elkezdődött.

- Igenis anya – kiáltották neki a fiúk. Én is kiballagtam utánuk és leültem az egyik székre. Csak néztem magam elé… miközben figyeltem a tevékenységüket az asztalnál ülőknek.

Sarah pirítóst készített rántottával, amiből már alig volt. A két fiú, mint aki már egy hete nem evett, úgy tömte magába az ételt. Muszáj volt mosolyognom ezen.

- Hétvégére tervezem a temetést – halottam meg Sarah halk hangját. Elfogott a bűntudat. Nem is segítettem neki ebben, mikor ezért jöttem ide. De Sarah csak bátorítólag megfogta a kezem és folytatta – ha nektek is megfelel – suttogta

- Igen - hangzott az egybehangzó válasz

Ezután percekig nem szólt senki senkihez. Még a fiúk is megálltak az evésben. Végül ismét Sarah szólat meg egy nagy mosollyal az arcán

- Tudjátok, hogy Flor, újra kezdi a gimit? – kérdezte a fiait

- Újra? – kezdte hevesen az öcsém

- Ühüm – helyeseltem

- De hát… - szólt bele Billy is – én úgy tudtam idősebb, vagy mint mi… - gondolkodott el

- Ez így igaz – bólintottam – de a régi sulimban másra szakosodtam, és a terveim megváltoztak, ezért újra kezdem – mondtam ugyanazt, nekik is, amit Sarahnak is.

- Nagyszerű – lelkesed Jac – és mi változott még – kérdezte lemondóan

- Hát – hajtottam le a fejem – Sarah lesz az én anyukám is – pillantottam feléjük, de ők csak egy széles mosollyal jutalmaztak

- Ez nagyszerű – hangzott az egybehangzó örömük.

- És még… - hezitáltam, de végül kibőgtem – megváltoztattam a nevem – de nem bírtam folytatni, féltem Jac reakciójától.

- Köszöntsétek Flor Halet – mondta boldogan Sarah.

- Ó – hangzott a fiúk értelmes válasza

Végül Jac felállt odajött és megölelt, s csak annyit suttogott a fülembe…

- Megértené – még egyszer megölelt aztán már indultak is…

- Gondolom a Forksi Gimibe mész – mondta Billy


- Igen – bólintottam

- Vigyázz magadra – intettek felém, majd kiléptek az ajtón


- Ti is – rohantam a csukódó ajtóhoz. Még láttam távolodó alakjukat, majd becsuktam az ajtót, s ránéztem az órára. Mely 8: 30- at mutatott.


Hirtelen ötlettől vezérelve felrohantam és letusoltam, gyorsan kész voltam és felvettem egy piros felsőt egy fekete nadrággal és egy bakanccsal. Aztán lesiettem, adtam Sarahnak egy puszit, felvettem a fekete bőrdzsekimet, s már rohantam is kifelé. Csak most jutott eszembe, hogy nekem nincs is kocsim, ha pedig gyalog megyek, az elég feltűnő lesz… de eközben leparkolt elénk egy sötétkék Honda.

- Hello – mondta az ismeretlen

- Oh már vártalak – halottam meg Saraht a hátam mögül


- Ő lenne az – mutatott felém az ismeretlen

- Igen – bólogatott. Én csak zavartam forgattam a fejem, hol egyikükre, hol másikukra.


- Azt hiszem nekem mennem, kell – mondtam gyorsan

- Hogyan mész be? – kérdezte most tőlem az ismeretlen férfi


- Hát gyalog – mondtam tömören

- Akkor ezt a szépséget hiába hoztam neked? – kérdezte, miközben nagy boci szemekkel nézett rám


- Tessék? – lepődtem meg.

- A tiéd – mondta Sarah – amiért végre velünk vagy és mosolyognak a fiaim – csordult ki a szeméből egy kósza könnycsepp – és amiért én is végre az lehetek – lehelte.


- Köszönöm – ugrottam a nyakába.

- Önnek is – biccentettem, majd elvettem a kulcsokat.


- Nincs mit, kisasszony – mosolygott.


Beültem a kocsiba, és szép lassan kifaroltam. Mihelyst elhagytam, La Push határát tövig nyomtam a gázpedált. Szörnyen késésben voltam. Nagyon kellett igyekeznem. Így is az utolsó pillanatban érkeztem a sulihoz. Gyors léptekkel mentem a tanulmányiba és vettem át a papírokat a könyveimmel együtt. Rá pár percre pedig már a termem előtt álltam, ahol az első órám lesz. Nagy levegőt vettem és bekopogtam. Majd egy „szabad” után beléptem.

Egy középkorú férfi tartotta az órát. Épp a padok között sétált, mikor beléptem a terembe.


- Ön bizonyára az új tanuló – s közben felém tartott.

- Igen – mondtam egyszerűen – Flor – és csak remélni tudtam, nem akarja, hogy bemutatkozzak az osztály előtt.

- Rendben – nézett végig rajtam, majd mikor a kezébe adtam a papírt, melyet alá kell írnia, a szemeivel az osztályt pásztázta, végül ismét rám nézett – a harmadik padsorban van még egy hely, kérem, ott foglaljon helyet – parancsolta.


Szófogadóan odaballagtam, de mikor odaérkeztem földbe gyökerezett a lábam. Ott volt az egyikünk… ott… és pont… pont mellé kellett ültetnie… estem hirtelen dühbe. De nem emészthettem magam ezen sokáig, muszáj volt helyet foglalnom, nehogy valaki felfigyeljen a reakciómra. Csak remélni mertem, neki sem, tűnt fel.

Aztán az óra tovább folytatódott. Ránéztem a papíromra, mert eddig meg sem néztem, milyen órára jöttem, be… történelem, állt egy kis négyzetben. Szuper. Azt néha még át is éltem. Nevettem fel halkan, s keserűn. De mellettem a srác hirtelen megfeszült, szuper. Gondoltam ismét. Ő is hallotta és ráadásul még, ha jól emlékszem érzi is, amit én…

A tanár egész végig beszélt és beszélt, egy csatáról, ha jól halottam, de engem nem igazán hatott meg, valamiért a füzetembe való firkálgatás jobb elfoglaltságnak bizonyult. Aztán megszólalt a jelző csengő. S végre fellélegeztem, hogy ennek a borzalomnak is vége… de nem gondoltam bele, mi jön még ezután…


- Még mielőtt elmennének – hangzott fel a tanár durva hangja – szeretném, ha a padtársukkal írnának egy rövid esszét. De előtte megbeszélnék ezt a fejezet egymással és leírnák, hogy önök, hogyan tették volna…– kétségbe estem, félve néztem a mellettem ülő méz szőke fiú felé, de láthatólag neki sem tetszett az ötlet. Lenéztem, és a cipőmet kezdem el tanulmányozni.

- Mit szólnál, ha ebédszünetben elkészíthetnénk? – tudattam vele a tervemet. Nem akartam, ezzel várni, az pedig, hogy én vele kettesben legyen kizártnak tartottam.

- Jó ötlet – egyezett bele. Már álltam volna fel, mikor a kezét nyújtotta felém és bemutatkozott – Jasper Hale – hezitáltam, vajon megfogjam a kezét. Biztos voltam benne, hogy érzi rajtam, nem olyan vagyok, mint a többiek, ezért is, mert velem kezet fogni…

- Flor – fogadtam el a kezét. Láthatólag meglepődött a bőrömön, mert alig bírtam kihúzni a kezem a kezéből. Örültem, hogy nem kérdezte meg mi a vezetéknevem, mert ha ettől lefagyott… akkor nem tudom, mit szólt volna ahhoz… kacagtam, fel az elképed arcán ismét, ahogy felidéztem magamban.

Fáradtan sóhajtottam, ahogy nyugtáztam, hogy minden szem rám szegeződik. De senki nem, mert odajönni hozzám, mely ismét mosolyt csalt az arcomra, s örömmel sétáltam be az irodalom órámra.
Ez az óra sokkal jobban tetszett, mint a másik. Még vitába is szálltam a tanárral, mikor a Rómeó és Júliát elemeztük, amit meg is dicsért óra után, hogy tetszett neki, hogy kiálltam a gondolataim mellett.

A továbbiakban volt egy tesim, amin halálra untam magam. De nem csak én voltam így ezzel. Volt ott egy nagydarab kigyúrt, izmos pasi is, mellette egy szőke szépséggel. Rögtön felismertem őket, s már kaptam volna el a tekintetemet, mikor a pillantásunk találkozott a szőkével. Remek, gondoltam magamban. Gyorsan rosszullétedet produkáltam és kimentem.

Átöltöztem és már mentem is a következő órám felé… nem akartam beszélni velük, egyikőjükkel sem. Döntöttem el, de aztán rájöttem, hogy ez a döntés, már akkor kudarcot, vallott, mikor beléptem az első órámra.

A gondolataim révén gyorsan teltek az órák, a tanárok pedig nagy meglepetésemre, megkíméltek a bemutatkozástól, amiért nagyon hálás voltam. Már csak azon kaptam magam, hogy az ebédlő felé haladok. S éreztem, ahogy kezdek fuldokolni. Még nem készültem fel, a viszontlátásra… még nem… hezitáltam. De végül mégis megtettem az utolsó lépést az ebédlő felé.

Mikor beléptem szabályszerűen elfogott a pánik. Nagyon kontrollálnom kellett magam, nehogy most azonnal elrohanjak és elköltözzek erről a helyről. Végül egy nagy levegővétel után körülnéztem.

Minden asztalnál ültek, s beszélgettek. Páran engem csodáltak, és ott voltak ők. Mind engem néztek és vártak… a szemük tele volt félelemmel… és akkor rájöttem. Lehet, azt gondolják, vámpír vagyok, és most az jönne, hogy ennyi ember között, egyedül egy vérfürdőt rendezek…

Elmerengtem egy percre az ötleten… mire a kis koboldszerű lány, élesen felkiáltott. De ugyanebben a percben én hangosan felnevettem. Igaza volt anyának, ez a család egy kész műsor. Kacagtam még mindig, mire minden szem rám szegeződött.

Egy mosollyal végül elindultam feléjük, melyet minden diák végig követett. Éreztem a kérdő pillantásukat a hátamba fúródni. A csöndet, hogy várják, mi lesz ennek még a vége… de én magam nem zavartatva, megragadtam egy széket és odatettem hozzájuk. Leültem a nagydarab izmos srác és Jasper közé.

Még mindig mosolyogtam, mikor elkezdtem hozzájuk beszélni. Most bizonyították be, milyen hű szobrok is ők valójában…

- Vegyetek levegőt – utasítottam őket – hajrá – kacarásztam újra, majd Jasper felé fordultam és megfogtam a karját, mire mindenki megfeszült ült helyében – nem figyelmezetted őket, hogy jövők? – kérdőn néztem rám, de ő nem válaszolt. Nagyot sóhajtottam, ez így nem fog menni – Le fogtok bukni – tájékoztattam őket

- Igaza van – mondta egy bronzvörös hajú fiú

- Mindig igazam van – vetettem oda

- Szólt – halottam meg a bronzvörös hangját ismét – hogy jössz, csak nem hittünk neki – mondtam őszintén

- Inkább elmenjek? – álltam fel. Tudtam, hogy már túl kíváncsiak, hogy csak így eleresszenek… Legalábbis reméltem…

- Várj – kapott a kezem után a koboldszerű lány – ez hihetetlen – mormolta halkan…

- Akkor mégis maradjak? – pillantottam rájuk. Ismét az egész suli, minket bámult… szuper. Most már biztos meglesz a véleményük. Egész nap nem szóltam senkihez, most meg ideülök hozzájuk…


Keserűen levetettem magam ismét közéjük és a padra feküdtem. Új suli, új élet… ki mondta, hogy ismerni, akarom őket… még nem olyan régen mentek el… nem olyan régen… a francba is, miért most jöttek vissza. Elmélkedtem, végül felnéztem rájuk, s feljegyezhettem, hogy ők is engem néznek.

Nagy nehezen feltápászkodtam, és megszólaltam. Ha ők nem, akkor majd én kézbe veszem az irányítást…

- Flor – mondtam tömören – Jasper, mit szólsz ahhoz, hogy megírom, és holnap elolvasod, az könnyebb, mint meghűlt szobrok között társalogni – poénkodtam

- Mi vagy te? – kérdezte félve. Felvontam a szemöldököm, mi köze ahhoz neki…

- Jó lesz így? – kérdeztem én is, figyelmen kívül hagyva, hogy megszólalt

- Nem válaszoltál – célzott a kérdésére

- Te se – értettem vele egyet – Na most vagy felállok és megcsinálom, ahogy akarom – vett élt a hangom – vagy adtam azt a lehetőséget, hogy itt vagyok köztetek, és esélyed van, beszélni arról, amit a tanár ránk bízott

- Miért nem felelsz? – kerekedtek ki a szemei a szőke szépségnek. Elmosolyodtam.

- Mindennek eljön az ideje – húztam fel az orrom – mondjuk azt, hogy se ez, se az – néztem mélyen a szemébe. Majd felálltam – holnapra hozom, itt találkozunk – hadartam és ott hagytam őket.

Soha nem viseltem jól a tudatlanságot. Főleg ha egy számomra kellemetlen személlyel kellett beszélgetnem. Hát ők azok voltak…

- Várj – kiáltott utánam a pöttöm lány, de én mentem tovább. Persze ő simán tartotta velem a lépést – Alice vagyok – csilingelte elbűvölő hangján. Végül megálltam a termem előtt. Ránéztem, de úgy döntöttem nem beszélek vele, hanem bemegyek, meglepetésemre követett és leült mellém. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, mire sejtelmesen elmosolyodott – ez az én helyem.

- Oh szuper – nyögtem

- Miért vagy ilyen ellenszenves? – vált komorrá a hangulata

- Adj egy kis időt – mormoltam

- Nem értelek – rázta a fejét

- Nem is kell – néztem ki az ablakon.

További beszélgetéssel nem próbálkozott, amiért ismét nagyon hálás voltam. A napom ez után eseménytelenül telt. Leadtam a tanulmányiban, a papírokat, amiket még a nap elején adtak oda, hogy írassam alá a tanárjaimmal. Majd már mentem is a kocsimért.

Hirtelen elöntött a boldogság, hogy egy ilyen szuper járgányom lehet, de ez azonnal megszűnt, amint megláttam, hogy pont melléjük parkoltam. Öles léptekkel mentem oda, és téptem fel a kocsim. Még biccentettem egyet feléjük, kifaroltam és már tövig is nyomtam a gázpedált.

Csak minél messzebbre, mondtam gondolatban. Ez is csak az én szerencsém lehet, ugyan ki másé… amit nem akartam, minden megtörtént és itt van. És már nem hátrálhatok meg… hisz Jacnak és a többieknek megígértem, hogy maradok… és én soha nem szegem meg a szavam… tudtam jól…