Visszatérés 04

(Flor szemszöge)

Reggeli után a fiúk elmentek, így Sarahval maradtam kettesben. Csend telepedett közén, melybe a pakolásunk hozott némi színt. Én elmosogattam, míg ő felsöpört, ha jól láttam. Hamar készen voltam, s egy olyan váratlan kérdéssel találtam magam szemben, amire eddig nem is gondoltam.

- Azt mondta Jac – hangzott fel Sarah hangja – hogy itt fogsz maradni – tette a vállamra a kezét. Megfordultam, hogy szembe lehessek vele, s a szemébe néztem, melyből csak boldogságot tudtam kivenni.

- Igen úgy terveztem – sütöttem le a tekintetemet.


- Ez nagyszerű – lelkesedett – úgy örülök neked – fogott szorosan ölelő karjaiba – De mit fogsz itt csinálni? – kérdezte gyorsan.

- Mire gondolsz? – értetlenkedtem, a gyors reakciójától.


- Hát… - gondolkodott el – még úgy emlékszem, suliba kellene járnod – merült el a gondolataiban – vagy…? – nézett rám kérdőn felhúzott szemöldökkel.



Megfeszültem egész testemben. Csak most jöttem rá, hogy erre nem is gondoltam. Most mit tegyek… gyorsan ki kell találnom valamit, hiszen Sarah választ vár tőlem. Hány évesnek is nézek ki… talán újra kezdhetném a gimit…



- Még ma elmegyek és beiratkozom a Forksi gimnáziumra – mondtam el a tervemet

- De én úgy tudtam, hogy már… - akarta folytatni, de nem engedhettem, hogy olyan jusson az eszébe, ami bajba sodorhatna engem, vagy őket.


- Igen otthon is tanultam már, de amit ott elsajátítottam, itt nem tudnám használni – gondolkodtam el egy percre, hogy milyen indokkal hatnék rá a legjobban – meg a döntésem is megváltozott azóta – hadartam és mélyen a szemébe néztem. Láttam, ahogy egy percre elfelejt levegőt venni. Nem szerettem befolyásolni az embereket, de nem akartam a múltam minden részletéről beszámolni neki…

- Rendben – mosolyodott el végül – de veled megyek – mondta ellent mondás nem tűrő hangon


- Ez csak természetes – néztem az órára – de akkor szerintem induljunk is

- De… - próbált tiltakozni.

- A papírokat nem tudom, hogy itt hogy intézik… - mormoltam – de otthon, minden olyan lassan telt, és akkor délután mentünk – halt el a hangom az emlék hatására – de ha holnap szeretnéd, hogy kezdjek, akkor minél hamarabb oda kell érnünk…


- Akkor indulás – fogta meg a vállam




Kisétáltunk a házból és meglepődve tapasztaltam, hogy süt a nap. De a nap sugarai alig tudnak áttörni, a felhők közül, mégis világosságot adva, a falunak. Mosolyognom kellett a sötét, és a világos összhatásán. Mintha, csak a visszatérő árnyait ünnepelné meg. Végül Sarah beszállt a volán mögé és beindította a kocsit.

Én akartam vezetni, de nem akartam szegényt megrémíteni. Biztos nem bírtam volna ilyen lassan vezetni, mint ő. Ez olyan nekem, mintha csak sétálnánk. Sóhajtottam, pedig már 60 mentünk. De ha a duplájával mennénk… vagy többel… nah azt szeretném én látni, kuncogtam magamban.



- Mi olyan vicces? – halottam meg Sarah meglepődött hangját

- Arra gondoltam, mi lenne akkor, ha 120-al mennénk – mondtam az igazsághoz hűen


- Itt nem lehet száguldozni – csóválta a fejét – a fiúk is mindig örült mondjára vezetnek – mondta rosszallóan – de remélem te nem, akarsz úgy vezetni, mint ők – ha tudná, mit szeretnék, akkor már rég elszaladt volna.

- Majd igyekszem – hagytam ennyiben a dolgot.


- Megérkeztünk – parkoltunk le egy szabad helyen az iskolában. De engem elfogott a kétség. Mi lesz, ha ez nem olyan jó ötlet… ha ők is…

- Sarah – szólítottam meg mielőtt kilépett volna a kocsiból. Kék szemeim rám emelte, s kérdőn nézett rám. Nagy levegőt vettem, s kimondtam – Nem lehetne azt mondani, hogy te vagy az anyukám? – félve pillantottam rá, de ő csak szeretettel megölelt, s könnyes szemeivel rám nézve válaszolt


- Persze – hebegte zavartan.

- És – kezdtem félénken – szeretném, ha a nevem is más lenne…


- De miért? – kerekedtek ki a szemei. Erőt vettem magamon, és megpróbáltam a legmeggyőzőbb lenni.

- Nem akarom, hogy minden anyára emlékeztessen… - kezdtem lassan – még… még… - de hiába akartam, nem tudtam kimondani, hogy még mindig fáj, hogy nem lehet mellettem.


- Megértelek – ölelt át – de akkor milyen néven iratkoznál be? – tette fel a kérdést. Igen ez egy nagyon jó kérdés, és csak pár perc állt rendelkezésemre, hogy erre választ adjak… nem akartam semmi egyértelműt. Azt se, hogy tudják, La Pushból jövök, de főleg hogy anyáról valami kitudódjon…

- Flor Hale – mondtam magabiztosan.


- Ha ezt szeretnéd, legyen – nagyon örültem, hogy nem kérdezősködött tovább, vagy nem firtatta, miért ezt a nevet választottam, s miért nem a sajátomat fogom. – De a keresztnevedet megtarthatnád – csóválta a fejét. Kétségbe estem, az többet elárul, mint bármi más – csak egy ötlet volt – kacsintott rám, látva a reakcióm – akkor elintézek pár telefont – szállt ki a kocsiból – mindjárt itt vagyok – aztán már csak a távolodó alakját láttam.


Pont ezért szerettem meg régen őt annyira. Annyi mindenben volt benne ez a nő, hogy az hihetetlen. A hamisításhoz úgy értett, mint más a rendrakáshoz. Az alvilágban otthonosan mozgott… régen emiatt rettegtem tőle a legjobban.

Azok a bőrszerkók. A félelmetesen gyors száguldása. Az a flegma hozzáállása mindenhez. Ma már teljesen ellentéte ennek. Sarah megfontolt lett, gondoskodó és féltő anya. Sehol már az az őrült nő, akiért rajongtam annak idején… csak a fiában látni néha azt a kisördögöt…

Pont, ezért csodálkoztam, hogy anya után, egy ilyen nőt hozott, annak idején a házhoz apa…

A merengésemből a közeledő alakja hozott vissza. Gyors léptekkel közeledett, majd kinyitotta a kocsit, beült mellém, de nem szólt semmit sem. Türelmesen vártam, hogy végre összeszedje magát, és elmondja mi történt. De ő csak mereven fogta a kormányt és előre nézett. Most bántam csak meg, hogy nem hallgattam ki, mit is beszéltek telefonon, akkor most lehet, tudnék segíteni.

De így csak annyit tehettem, hogy megérintettem az arcát, amitől egy pillanatra összerezzent, majd lehunyta a szemét. A szíve hirtelen gyors iramba lendült, úgy következtetem, hogy izgul, de nem értettem miért. Végül nagy nehezen felém fordult, és beszélni kezdett.



- Ma estére minden íratod készen lesz – de hangjából kicsendült a fájdalmas él – még ma délután elmegyünk, mert fényképek is kellenek – nézett rám, mire én bólintottam – aztán este te mész el egyedül értük – sóhajtott.

- Valami baj van? – kérdeztem azonnal. Megrázta a fejét, de tudtam, hogy nem mond igazat. Végül keserűen felnevettem, lehet neki is az, nyomja a szívét, ami az enyémet – a múlt árnyai.


- Hm – csak ennyit mondott. De ez is elég volt ahhoz, hogy tudjam igazam, van – akkor induljunk – adta ki a parancsot – Flor Hale – csóválta ismét a fejét, az új nevemen.



Gyorsan megvoltunk a beiratkozással és szerencsére, már holnap kezdethetek is. Fáradtan sóhajtottam, mikor visszamentünk a kocsihoz és elhajtottunk Port Angelesbe. Egy szűk utcába mentünk be, de mikor az épület elé értünk elfogott a pánik, hogy biztos, jól teszem- e, amit teszek. De már nem volt választásom.

Sarah bátorítólag megfogta a kezemet, s elkezdett befelé húzni. Nyomasztó volt a légkör. Fojtogató szagok terjedtek, mintha oszladozó testeket tartanának itt, találgattam, de amint ezt a gondolat átfutott az agyamon kirázott a hideg, eme elméletem abszurditására.

Egy szűk kis szobába mentünk be, ahol egy zömök, alacsony férfi várt ránk. Sarahval biccentettek egymás felé, majd készített rólam pár fotót, de egy szó se hangzott el, míg ott voltunk. Ezt nagyon furcsálltam, de biztos voltam benne, hogy a telefonban, már mindent lerendeztek. Ezért én sem kérdeztem semmit.

Már sötét volt, mikor végeztünk, mégsem beszéltünk egy szót sem. Némán ültünk be a kocsiba, s tartottunk az otthonunk felé. Tudtam, hogy az emlékeiben réved el, de meg kellett mondanom neki, hogy hálás vagyok, azért, hogy ez megtette értem.


- Köszönöm – suttogtam meghatottan, mikor átértünk Forks határán. Nem válaszolt semmit, csak biccentett. Én pedig roppant hálás voltam, hogy minden szó nélkül megtette, amire kértem, s nem kérdezett semmit, bár nem biztos, hogy tudtam volna neki válaszolni.


Mikor végre, La Pusban leállította a motort, egy fáradt sóhaj hagyta el a száját, s végre egy mosoly is került az arcára.


- Tudod – szólalt meg – soha nem gondoltam volna, hogy a múltamra ilyen tökéletesen emlékszem – suttogta

- Néha – mondtam én is csöndesen – rémisztő milyen aprólékosan, tároljuk el a dolgokat – nevettem, s velem ő is. – köszönöm – hálálkodtam ismét. De nem válaszolt. Csak felvett egy mosolyt, kiszállt a kocsiból, s a ház felé haladva, még visszaszólt.


- Akkor holnap, ismét lesz, egy új diákja a Forksi Giminek – nézett rám vidáman.



Nem akartam megkérdezni, miért használta az ismét szót, bár volt némi sejtésem, de reménykedtem, hátha nem következik be… Este valóban egyedül mentem el az irataimért, mert még a fiúk nem értek haza, Sarah pedig főzőt. Mire visszaértem, már mindannyian aludtak, pedig elég gyors voltam, de úgy látszik ők is.

Nem baj, gondoltam. Legalább van időm végiggondolni, mit is fogok holnap mondani, mikor be kell mutatkoznom.



- Flor Hale – mondtam ki hangosan a nevem. Ijesztő volt, a másik után. Főleg, hogy tudtam… ez soha nem lehet az enyém, csak hazugság árán…