Angyal, vagy ördög
Új vendég, egy nem várt személy
(Jac szemszöge)
Hirtelen mozdultam meg a hamisítatlan sikításra, melyet már oly rég hallottam, de még a mai napig is a hideg futkosott a hátamon, mikor eszembe jutott. Mert ez nem más volt, mint a nővérem kiáltása, ami a saját ajkaitól volt annyira vészjósló.
A mancsomból kiálló infúzió már a vége felé járt, de a tenni akarásom mindennél erősebb volt. Hiszen a testvéremről van szó… itt nincs semmiféle kérdés, tudtam, hogy mit kell tennem, és nem lesz könnyű…
A fogaimmal kitéptem az infúziókat a karomból, s amilyen gyorsan csak tudtam leevickéltem az asztalról, melyen eddig feküdtem. Legalábbis nem volt olyan kényelmes, hogy az ágy elnevezéssel sorakoztatott bútorok közé soroljam.
Az első lépéseim igen ingatagok voltak, aggasztott, hogy nem tudok teljes mértékben egyenesen járni és tökéletesen kimenni ebből a szobából. Végül mégis elértem az ajtóhoz, és nagy nehezen kijutottam rajta, amikor megcsapott egy édesen kellemes, mégis iszonyatosan büdös szag…
Vér, jöttem rá, az első mozdulatomnál, amikor futásnak eredve meglódultam a lépcső felé, de még mielőtt leeshettem volna azon, valaki a karjaiba kapott és sikeresen levitt rajta.
- Semmi gond, nem fogjuk bántani – suttogta a fülembe Edward miközben letett a földre és megpillantottam Lionelt, amint Flor karjaiban fekszik. Flor nem nézett rám, megbabonázva nézte a férfit, akit annyira gyűlöltünk mindketten, bár nem ok nélkül.
El akartam onnan hozni, a figyelmét rám akartam vonni, de mindennél jobban tudni akartam, hogy mi történt itt. Szép lassan odasétáltam Flor mellé, miközben magamon éreztem a vámpírok kíváncsi tekintetét, de most ez cseppet sem tudott érdekelni. Mindezt elnyomta a tény, hogy a nővérem könnyek nélküli zokogásban tart a kezében egy testet, mely vérzik, és nem a barátunk.
- Flor – szólította meg Carlisle, amikor már percek óta ott ültem előtte és nem tettem semmit – azt hiszem beszélni, akarnak veled – mire Flor felemelte a fejét, rám nézett, de a szemében lévő fájdalom, kétséget sem hagyott a felől, hogy valamit megtudod, és ez készítette ki így.
- Ne – kiáltott Flor, miközben a karját arrébbrántotta és a fejét a férfi testére hajtotta. Halottam a szapora légzéseket, melyek kétségkívül Lioneltől származtak, már csak azt nem értettem, miért nem látják el, de mivel a nővéremtől nem számíthattam válaszokra, így a Cullen család felé fordultam.
- Mi sem tudunk többet, mint te – mondta Edward, miközben elgondolkozva hozzátette – bár ha jól hallottam, te tudod a nevét is – mire kérdőn függesztette rám a tekintetét, s én válasz helyett a nővérem szemeit kutattam, hiszen ez a mi titkunk, vajon beavathatjuk őket ebbe?
- Jac, annyira sajnálom – suttogta keservesen Flor, miközben végre rám emelte tekintetét – már tudom, ki tehet apa haláláról, kérlek, bocsáss meg nekem – szipogott – Bocsáss meg, a hibáimért – s a férfit lefektette a padlóra, miközben megláttam, hogy a szemei nyitva vannak, s a légzése is szinte már szabályosnak volt mondható. Majd a következő pillanatban Flor a nyakamba vetette magát.
Nem bírtam tovább, beszélni akartam vele, ez olyan borzasztó, hogy soha nem figyel rám, pedig elvileg most, hogy már itt van hallania kellene a gondolataimat, de ő csak szüntelenül szipog a nyakamba, és nem mond semmit.
Miért kellene nekem megbocsátanom, mit vétett? Hisz semmi rosszat nem tett, és apa haláláról sem ő tehet, ebben biztos vagyok. Ezt neki is tudnia kell. A következő pillanatban pedig, már ember alakban voltam jelen.
- Flor – suttogtam – áruld el, hogy miért kellene megbocsátanom, mert egy szót sem értek. Azt pedig verd ki a fejedből, hogy te tehetsz apa haláláról, mert ez kizárt… - de befejezni már nem volt időm, mert nővérkém közbevágott.
- Jac, itt van – mormolta – itt van, meg talált és most bosszút akar állni – szipogta a vállaimba, miközben olyan erővel kapaszkodott belém, hogy szinte már fájt. Próbáltam, összerakni a szavait, de nem értettem, hiába akartam értelmet kovácsolni a szavaiból, számomra értelmetlenül csengett.
- Nem értelek – adtam a tudtára, amire jutottam – miről beszélsz? – kérdeztem, miközben megpróbáltam lefejteni a kezeit a nyakam körül, hogy egy kis levegőhöz jussak, s a szorítása enyhüljön, de ő csak nem reagált – Flor – nyöszörögtem végül – figyelj rám – unszoltam sokadjára.
- Nem akarom látni – s végre elengedte a nyakam, miközben apró kezeit az arcomra helyezte, s egy kép kúszott be a látóterembe, mely láttán azonnal hátrálni akartam, de mint mindig, nővérkém most is erősen tartott, s így esélyem sem volt a menekülésre.
- Hogy kerül ő ide? – kerekedtek el a szemeim a döbbenettől.
- Sajnálom, én hoztam őt ide – halottam meg Lionel elgyötört hangját.
- Nem, nem a te hibád – védte meg azonnal Flor – hiszen így is majdnem megölt – nézett rá gyengéden, mégis tele fájdalommal a szemében.
- Igaza van – lépett oda mellénk Edward – ezt nem lehetett másként csinálni. De most jobb lenne, ha a család többi tagját is beavatnánk abba, amit tudunk – tette még hozzá, miközben lehajolt Lionelért, s a nappali felé kezdte el vinni.
- Erre nem lesz időnk – szólt közbe Alice, mire Edward kővé dermedt mozdulat közben – újabb látogatónk érkezik – szorultak ökölbe a pöttöm kezek, miközben Jasper átölelte törékeny testét, mely azonnal belesimult a felkínált ölelésbe, s a megnyugvás szállta meg egész lényét.
A levegő feszültséggel telt meg, miközben várakoztunk, s egy ismerős illatot éreztem meg, ahogy bekúszott a tudatomba a felismerés… a harc még csak most kezdődik.
- Nyugodjon meg mindenki – állt fel Flor, miközben olyan nyugodtnak tűnt, hogy ha nem ismerném régóta, még el is hittem volna ezt neki. Hát ő aztán, nem anyától örökölte ezt a tehetségét, az biztos – A lényeg, hogy ne tegyetek elhamarkodott cselekedetet, s bármi is történik, most tegyétek azt, amit én mondok – mondta teljesen magabiztosan, mint egy jól betanult szerepet. Senki nem szólalt meg, még percekkel az után sem, hogy befejezte mondanivalóját, amikor egy új, mégis számomra ismerős illata lengte be a levegőt.
- Első – adta ki a parancsot Flor – mindenki maradjon ott, ahol van – mondta – ez az én harcom – suttogta, olyan halkan, hogy nem voltam biztos, jól hallottam e, szavait. Pár másodperc múlva pedig, egy rohanó foltot láttam meg, amint vészesen közeleg felénk.
- Hello, Flor – hozta magával ezt a két szót a szellő, miközben egy barna hajú férfi kúszott a látóterembe, aki olyan fekete volt, hogy szinte egybeolvadt az éjszakával – örülök, hogy újra láthatlak édesem, csak kár, hogy ilyen körülmények között – mosolygott testvéremre az újonnan érkezett személy… egy régi ismerős, egy nem várt vendég…
