Visszatérés 03

(Flor szemszöge)

Mikor megérkeztünk, La Pusba, csodálkozva meredtem magam elé, hogy itt semmi nem változott. Kézen fogva ballagtunk Jackkel az otthonuk felé, de mikor odaértünk az ajtó elé, az kivágódott, és egy dühös morgást halottam meg egy fiatal fiú szájából.

- Billy – szólt rá Jac erélyesen – ő Flor a testvérem – mondta. Láttam a fiún, hogy elgondolkozik az elhangzottakon, majd végigmért, s biccentett.

- Bocs, az előbbi kirohanásomért, de nem mindennap üdvözölhetek vámpírt itt – hangzott fel mély öblös hangja.


- Semmi baj – mondtam elfúló hangon. Beléptünk a házba, s Sarahval találtam magam szembe. Barna haja szépen hullott le vállaira, szemei szomorúan csillogtak, melyeket vörös karikák díszíttetek. Gyorsan odarohantam hozzá, s megöleltem. Még emlékeztem rá, gyerekkoromból. Ő volt apu bevésődése. Bár mikor mi találkoztunk, még fiatalabb volt…

Nem szólt semmit, csak ő is szorosan ölelt. Így álltunk percekig, majd egy kicsit eltolt magától, s ő is szemügyre vett, akár csak a fia.

- Gyönyörű vagy – szólalt meg végül, s újra a nyakamba borult. Éreztem a könnyeit a vállamon, mely eláztatta a fölsőmet, de most egy cseppet sem bántam. Vele együtt zokogtam könnyek nélkül én is.

Fájt így látni őt, annyira szeretettem volna arcára mosolyt varázsolni, de nem tudtam, hogy ezt, hogyan tudnám megvalósítani. Ők mindig mellettem álltak, s támogattak, én pedig nem tudok nekik semmit adni…

Végül bevonultunk a nappaliba, ahol csöndben ültünk így négyen. Billy az anyja kezét szorongatva, míg Jac és én a szemben lévő kanapéra ültünk le. Végül a csendet én törtem meg.

- Nem emlékszel rám ugye? – csuklott el a hangom a végére. S néztem Billyre. Ő csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem. Apró mosolyt erőltettem magamra, hisz még kisbaba volt, mikor én láttalak, aztán mesélésbe fogtam, hogy ő is megértse, az arcomon játszó érzelmek fordulatait

- Még kis pelenkás voltál, mikor találkoztunk – mosolyodtam el, öröm nélkül a mondat hatására – akkor tanultál meg járni – folytattam – de aztán mikor betöltötted az első évedet nem jöttem ide többet – csuklott el a hangom. Valamiféle ragyogást láttam, az arcán, kérdő tekintetem láttán pedig, most ő kezdett mesélésbe.


- Kicsiként, mindig egy angyalról ábrándoztam – kezdet el halkan – akinek vörös tincsei szerteszét szóródnak, az arcra hófehér, ő maga pedig, mint a jég, olyan hideg – suttogta végül a szavakat, s szemét az enyémbe fúrta – azt mondták a szüleim, biztos csak álmodtam – mosolygott – de úgy néz ki, rád emlékeztem akkor – sütötte le a szemeit zavarában.

- Hű – mondtam – nem is gondoltam, hogy ilyen nagy hatással voltam rád – kacagtam fel a mondat végére, s nagy meglepetésemre, mindannyian nevettünk. De ebből az önfeledt kacajból kihangzott a szomorú bánat is, melyet az ötödik személy hiánya okozta.

Sokáig beszélgettünk még. Elmesélték, az első átalakulásukat is, amin ismét sokat nevettünk. Az életükről is sokat megtudtam. Én is meséltem nekik az életemről. Mondtam, hogy jártam Európában. Hogy van már egy diplomám, és most akartam elkezdeni a másodikat. Jac félő tekintete láttán pedig rögtön hozzátettem, hogy viszont most, hogy már itt vagyok, szeretnék velük maradni, ha nem okozok nagy bajt. Nagyon meglepődtek, de mindannyian heves bólogatással jelezték, hogy szeretnék, ha köztük maradnék.

Egész estig beszélgettünk, mikor is Billy és Sarah elmentek lefeküdni. Jac is elment, de végül visszajött hozzám. Először csodálkozó képet vágott, hogy még mindig ott talál, aztán egy mosoly jelent meg az arcán. Bement a konyhába, halottam, hogy tölt magának egy kis folyadékot, végül pedig bebattyogott hozzám, a fejem tetejére lehelt egy puszit, s felment ő is aludni.

Egész éjszaka az égboltot figyeltem, hol sötétebb lesz, hol pedig világosabb. Féltem, talán létezésem alatt, most a legjobban. Tudtam, hogy számíthatok, a testvéremre, de soha nem gondoltam volna, hogy ekkora öröm lesz számára, ha én ismét az élete részévé válok majd. Nagyon nagy örömet szerzet nekem Sarah és Billy reakciója is. S a bűntudatom felerősödött, hogy én magára hagytam őket… anya halála után, minden elől menekültem, ami összekapcsolhat a múltammal, s most láss csodát… nem sikerült elmenekülnöm. Már bánom, hogy akkor önző módon, csak magamra gondoltam, és nem jöttem ide hozzájuk, ahogy azt kérték, de nem fogom még egyszer ezt a hibát elkövetni. Bizonygattam magamban.

Végül elkezdett hajnalodni, s a sötétséget felváltotta a fény. Nálam is megjelent ez a változás. A magányom, eltűnését egy család vette át, ahol remélhetőleg én is lehetek egy fénysugár…

Holnap lesz Jacob temetése, elszorult a szívem erre a gondolatra, de erőt vettem magamon, kimentem a konyhába, s elkezdtem készíteni a reggelit. Ha már itt fogok élni, akkor hasznossá teszem magam. Arra még emlékeztem, hogy az alakváltók, nagyon szeretnek enni, ebben a házban pedig, kettő is van. Ezért két serpenyő rántottát, és jó sok pirítóst készítettem narancslével három személy részére.

Mire mindennel végeztem, már halottam fentről a lábdobogás hangjait. Elsőként Sarah ért le, s pár percre rá Billy és Jac is. Mindegyikőjükön látható volt, a megdöbbenés jelei, s csilingelően felnevettem. Ez zökkentette ki őket az állapotukból. Végül helyet foglaltak az asztalnál, s elkezdet falatozni. Én pedig csak figyeltem őket…

- Te nem eszel velünk? – kérdezte félénken Billy.

- Én más ételhez vagyok szokva – kacsintottam rá. Eltorzult az arca, ezért gyorsan magyarázatba kezdem – mint tudod vámpír, vagyok – bólintott – ha vért iszom, akkor egy hétig nem eszek emberi ételt – magyaráztam neki.


- Emberi vért ittál már? – kíváncsiskodott. Megráztam a fejem.

- Nem - mondtam ki hangosan is – csak és kizárólag állati vért fogyasztok, ahogy anya tanította – merengtem el egy percre.


- Mint a Cullenék – dünnyögte az orra alatt.

- Halottam már róluk – biccentettem felé – pont, mint ők – mondtam én is.


- Ismered őket? – kérdezte Sarah

- Nem, de halottam már róluk… - válaszoltam


- Tudtad, hogy itt vannak? – kérdezte most Jac

- Nem – ráztam a fejem. Ő tudta, mit jelent számomra az a család…

- Majd egyszer, ha gondolod, bemutatunk nekik – mondta Billy – apa jó kapcsolatban volt velük – csuklott el a hangja…


- Majd egyszer – ismételtem meg utolsó szavait visszhangként…

Éreztem, hogy az életem, már nem lehet újra a régi. Hogy változás fog következni, bár még nem tudtam, jó vagy rossz lesz e, mindez. De tudtam, hogy gyökeresen megváltozik minden. Kinéztem a konyhai ablakon, s mosolyognom kellett. Itt vagyok újra, La Pusban, ahonnan még pár éve elmenekültem, s megfogadtam, nem jövök vissza. Most pedig ennek az ellenkezőjét akarom megfogadni. S soha nem akarom magára hagyni őket… itt maradok velük, amíg szükségük van rám, ha pedig sok leszek nekik, elmegyek… döntöttem el.