(Flor szemszöge)
Még az éjszaka összepakoltam. Mivel nem tudtam, mire számíthatok, vagy meddig maradok, ezért két bőröndöm is volt, nem számítva a kis kézi pogyásszom és a válláskámat. A repülőgép hajnalok hajnalán indult. Bár nem volt belőlle gondom, úgysem aludtam semmit. Nagyon féltem, hogy milyen állapotban találhatom meg, az utolsó élő rokonomat. Talán ő is olyan romokban van, mint én, vagy még jobban… hiszen ő minden nap vele volt…
Mikor felszálltam a gépre, az eső elkezdett esni. Mintha érezné a természetet, ez bizony egy szomorú nap. Az eső cseppek, szépen lefolytak az ablakon, kis tavat alkotva egy bizonyos ponton. Annyira szerettem volna, ha mindez csak álom lenne, vagy az én képlékeny fantáziám szüleménye, de sajnos igaz volt. Nem menekülhettem előle.
A gép pár percre rá felszállt. Finomabbnál finomabb illatok csaptak meg, ahogy az ételeket kihozták az utasok számára. Néha érzékeltem, mikor valaki izgatottabb lett, a vére csábító aromájának illatát, de igyekezetem másra figyelni.
Végül kinéztem az ablakon, de olyan sötét volt, hogy semmit nem láthattam. Az alváshoz folyamodtam, hogy végre elhessegessem a gondolatokat, de ez nem jött össze, ezért csak lehunyt szemekkel próbáltam tetetni, hogy én igenis alszom. S ebben a percben, egy igen mókás, szócsatának voltam fültanúja. Nem is bántam soha, hogy kifinomult érzékszervekkel rendelkeztem. Ez már-már, családi hagyomány volt, hisz mindenki rendelkezett vele.
Két fiatal veszekedett, a hangjuk tónusa legalábbis igen fiatalos volt, a viselkedésük úgyszintén. Ha halottam, persze kizárt, hogy rosszul, mégis mindig megfordul a fejemben, hogy a két gyerek, egy plüss macin veszekedet. Már majdnem felkeltem, hogy odamenjek hozzájuk, amikor egy csilingelő kacajra lettem figyelmes…
- Add ide – szólt az egyik vékonyabb hangocska a másiknak- én is szeretném megfogni, és simogatni – vált könyörgővé a hang- léééégyszi – el tudtam képzelni, milyen szemeket vághat. Én már rég beadtam volna a derekam.
- Nem adom – durcáskodott a másik. Mintha attól félne, ha most odaadja, soha nem kapja vissza. Egy pillanatra görcsbe rándult a gyomrom. Hiszen nemegyszer jártam már így, hogy olyanokat adtam oda másnak, amiket többet nem kérhettem vissza… merengésem közben halottam meg a csilingelő kacajt, s hozzá egy fiatal lány búskomor hangját is. Mintha egy vicces dolgot látott volna, de ő maga nem boldog.
- Kedvesem, mi történt? Jól vagy? – szólt az ismeretlen nőhöz a féltő kérdés. Megmosolyogtam magamban ezt a gesztust, olyan jó volt hallani a törődését.
- Persze – csuklott el a lány hangja – csak hiányzik… – suttogta alig szólva, még mondott valamit, de azt már olyan halkan, hogy nem értettem. Megsajnáltam ezt a lányt, mégsem tettem semmit érte. Hogy tehettem volna, hiszen a beszélgetésüket, sem szabadott volna hallanom.
Közben a két kicsihez az édesanyjuk adott még egy plüsst, s fél órával később el is aludtak. A másik pár, akiket hallgattam, egész végig ébren voltak. Csodálkoztam, hogy bírják, hiszen az út nem rövid. Volt egy átszállásom közben, s ők ismét arra a gépre szálltak, amelyre én. Mikor végre leszálltam a gépről, és a bátyám felé ballagtam, láthattam, az út alatt oly kíváncsi vált személyeket, de csak futólag.
Egy fekete hajú lány, sötétkék egyszerű ruhában, mellette egy méz szőke hajú fiú, lehajtott fejjel. Nem értettem a szomorúságukat, de meg éreztem, hogy ők sem emberek. Épp a „csapat” többi tagját figyeltem volna meg, mikor öcsém megszólított.
- Flor – kiáltotta – hát itt vagy végre – ölelt magához szorosan. Az ölelése tűz forró volt. Szinte perzselte az én hideg testemet. De nem húzódtam el, hanem még szorosabban öleltem magamhoz. Annyira jó volt végre a karjaiban lenni, és egy percre megfeledkezni mindenről. Éreztem, hol halkan szipog, a hátát kezdtem simogatni, majd egy mosolyt felöltve, egy kicsit távolabb húztam a fejem, de csak, hogy pár szót mondhassak neki.
- Igen itt vagyok öcsi – mosolyogtam rá – és nem megyek el egykönnyen, itt leszek veled, és vigyázok rád – halottam egy megkönnyebbült sóhajt felszakadni a mellkasából. Biztos félt, hogy nem maradok. De ez sokkal fontosabb, mint bármi más. A családunkból, már csak mi maradtunk, és én itt leszek neki, mert ez az én ellenszenvemnél sokkal fontosabb.
Pár percig így ölelkeztünk, majd a csomagjaimat felvette, s távoztunk, a reptérről, hiszen még vár ránk egy autóút is. Miközben lépkedtünk kifelé, láttam az arcán egy mosolyt játszani. Átöleltem a derekát, s így ballagtunk kifelé. jó érzés volt, tudni, hogy végre egy kis boldogságot tudtam csempészni az arcára, még ha az nem is volt felhőtlenül boldog.
Mikor már a kocsiban ültünk, éreztem, hogy eláraszt a bűntudat. Tudtam, hogy hibáztam, itt lett volna a helyem, talán akkor nem történt volna meg mindez.
10 éve
