Következik

Sziasztok!

Számomra csalódás az, amely pár blogon a történt, ugyanis senki nem jelezz vissza. Nem akarok komikra utazni, s húzni egy határt, hogy majd utána teszem fel a friss-t, csak azt kérem, hagyjatok magatok után „nyomot” – olyat, ami számomra értékelhető.

Számomra csalódás lenne úgy feltenni, egy új fejezetet, hogy az előzőhöz senki nem írt. Kérlek benneteket, hogy írjatok! Nem kell mindig mindenkinek, és tudom, hogy most kezdtem el újra írni, de látom, tudom, hogy olvastok, és ha 4-5 ember visszajelezne, én akkor már boldog ember lennék. Jelenleg, ami megfogott, hogy a Szenvedni a boldogságért és az Éjszakai vadászatra senki nem írt.

Lehetséges, hogy még nem jutottatok géphez, az aki írni szokott még nem olvasta, csak tudatni szerettem volna veletek nem tűntem el. A másik ok, amiért még nincs fenn friss, holnap lesz egy felvételi elbeszélgetésem és az írásbelinket is akkor kapjuk ki. Eddig minden sikeres és ez nagyon jó :) Legalábbis számomra. Hétvégén hozom a frisseket, sőt lehet még ma is írók. De nem akarok semmi olyat ígérni, amit nem tudok biztosan megadni nektek.

Előre is köszönöm megértéseteket, és azt, ha írtok kommentet a fejezetekhez.

Puszi

Kitti

Tehát...

Fennt van a friss, és minél több komi, annál hamarabb hozom, az újat.
A Lénán van egy közvélemény kutatás. Nézz rá, mert minden szavazat számít!
Kitti

Visszatérés 12

 A főzés öröme

A kupaktanács és beszélgetések

 Egy barát felbukkanása (neki lehet van hasonlósága egy másik szereplőhöz, de ő más akar lenni, egy, a történetben új szereplő)

(Flor szemszöge)

Halottam, ahogy Rosalie kétkedve indul le a lépcsőn, de ez most cseppet sem érdekelt. Annyi mindent sikerült kideríteniük, amit nem akartam, hogy valaha is megtudjanak, hogy már szinte nem is érdekelt, mit tudnak vagy sem, hiszen összerakni, oly bonyolult, még nekem sem megy mindig…

Gondolkodtam el, amikor az ajtó halkan kinyílt, s Esme dugta be rajta a fejét, miközben lassan odasétált hozzám, s a fülembe kezdett el suttogni.

-          Ha van kedved, akkor lejöhetném, hogy egy kicsit kisszelőztesd a fejed – már épp nemet akartam inteni, amikor ismét beszédbe kezdett – és segíthetnél nekem is, hogy mit főzzek a testvérednek, mert pár óra múlva felébred és farkas éhes lesz – mosolygott lágyan.

El akartam küldeni, még így is, de egyszerűen nem tudtam neki nemet mondani, olyan kedvesen nyújtotta a kezét, hogy aztán megragadva azt, kihúzzon a szobából. Keservesen néztem vissza, és próbáltam nyugtatni magam, hogy minden rendben lesz, de egyszerűen képtelen voltam ezt elhinni… hisz tudtam, hogy hazugság lenne.

Fáradt sóhaj hagyta el az ajkaimat, mire leértünk a konyhába. Láttam, milyen halmokban áll az élet az asztalon, mire egy ’ köszönöm ’ - öt rebegtem Esme felé, s elkezdtem pakolászni, hogy miből mit lehetne készíteni. Már épp neki akartam látni a leves elkészítésének, amikor két kéz satuba zárta az enyémet, ezzel arra ösztönözve, hogy nézzek végre rá!

-          Sajnálom – hajtotta le Esme a fejét, amikor nem szóltam hozzá – de szeretnék segíteni, és eddig nem reagáltál semmire – s ebben a pillanatban vettem észre, hogy a konyhában van már Emmett, Jasper és Alice is – Tudod, már ével óta nem volt lehetőségem, használni a konyhát...  – varázsolt el ismét a pillantása, hogy aztán a szívem környékén telepedő fájdalomba egy kis öröm is vegyüljön. Igaza volt anyának, Esmét nem lehet nem szeretni.

-          Ha ezeket megpucolnád, és megmosnád, majd apró darabokra vágnád, azt megköszönném – nyújtottam felé a zöldségeket. Ő készségesen megtette, amit kértem tőle, míg én a vizet feltettem főni…

Már egy ideje csöndben pakolásztunk, miközben a tűzhelyen egy nagy adag leves és tészta gőzölgött. Épp le akartam ülni, egy székre, amikor Alice kérdő tekintetébe ütköztem bele.

-          Bocs, hogy csak úgy otthagytalak titeket – pillantottam hármosuk fel, mire mindannyian rám emelték tekintetüket – de La Pusba nem jöhettetek volna velem…

-          Most már tudom, de akkor olyan rosszul esett – durcáskodott Alice, mint egy kisgyerek. Olyan aranyos arcot vágott, miközben az ajkait lebiggyesztette, s szinte már könnyes szemekkel nézett rám. Ha nem tudtam volna, hogy vámpír, most biztos vártam, volna a könnyzáport… de e helyett hangos kacagásba kezdtem.

Pár percig nem érdekelt semmi, és úgy éreztem, minden könnyebb lett.

-          Lenne kedved beszélgetni kicsit? – lépett a konyhába Carlisle, mire a boldogságom alábbhagyott, de biccentettem neki, s követtem a nappaliba, ahol már mindannyian helyet foglaltak.

-          Szeretnétek megtudni ki vagyok – mondtam keserűen, mikor már 5 perce ültünk csendben – Sajnálom,  de a kilétemet nem árulhatom el nektek, higgyétek el, ez a ti érdeketek – pillantottam ki az ablakon közben.

-          Miért jöttél Forksba? – kérdezte Alice

-          A testvéremnek szüksége volt rám – szipogtam miközben úgy éreztem most azonnal látnom kell, hogy megbizonyosodjam róla, életben van.

-          Honnan tudsz rólunk ilyet sokat? – tette fel a következő kérdést Jasper.

-          Elegem van – álltam fel, eddigi ülő helyzetemből, s kikelve magamból kiabálni kezdtem – Ki ne tudna a híres Cullen családról? – kérdeztem könnyedén – Vámpír vagyok az istenért, miért ne tudnék rólatok. Mindenki ismer titeket, bár a legtöbben boldognak tartanak, mert megtagadjátok létetek elemét – ültem le, de belül fortyogtam. Miért kell megint mesélnem, már annyira elegem van. Persze nekik ehhez semmi közük nem volt… de most épp nem voltam olyan állapotban, hogy eltűrjem a kérdezősködésüket.

-          Ez igaz – bólintott Carlisle – a vámpírok többsége ismer minket, de a képességeinket, már kevesen – suttogta, mintha épp elgondolkodna, azon vajon, kivel állhatok kapcsolatba, aki elárulta nekem a titkukat.

-          Rendben – adtam meg magam – mesélek egy kicsit magamról, de aztán kérlek, hagyjuk ezt abba, mert utálok magamról beszélni – sóhajtottam, miközben egy apró kuncogásra lettem figyelmes, de végül erőt vettem magamon, s a figyelmemet rájuk irányítottam.

-          És ha valamit szeretnénk megkérdezni, lehet? – kérdezte kedvesen Esme

-          Ez jogos kérdés – értettem egyet, majd elgondolkodtam pár percig, vajon mi lenne a legjobb válasz, de arra jutottam, döntsenek ők – Nos akkor döntsétek el ti, egyik lehetőség, hogy én mesélek egy keveset, az legyen az én titkom miről – kacsintottam Edward és Alice felé – vagy mindenki feltehet egy kérdést…

-          Mindkettőt nem lehet? – kérdezte játékosan Emmett miközben oldalba bökött. Csak most vettem észre, hogy mellé ültem le.

-          Nem – ráztam a fejem hitetlenkedve, miközben egy széles mosoly terült szét az arcomon – Nos, akkor mit szeretnétek, hogy legyen? – kérdeztem még mindig arcomon egy mosollyal. Bár nem tudtam miért örülök, de határozottan jólesett, ezt érezni. – Jó rendben, ha nem szólaltok meg, akkor szavazzatok, három perc áll rendelkezésetekre, hogy átgondoljátok, utána mindenkitől megkérdezem, hogy döntött… Rendben? - néztem rajtuk szét.  

-          Hát nem is tudom – kezdte Rosalie – nem mondanál mégis valamit, arról, hogy miről mesélnél? – kérdezte, de heves fejrázásom, egy apró fintort varázsolt arcára. Gondolom, nincs hozzászokva, hogy a kívánságai ne teljesüljenek…

-          Akkor készen vagytok? – tettem fel a kezem közben, mire rám kapták a tekintetüket, de bólintottak – akkor egy… kettő… három – nyújtottam el a pillanatot. Láttam, ahogy mindenki a párjára néz, s mintha kommunikáltak volna egy percre, de engem csak a szavazás vége érdekelt, amikor is…

-          Esme? – néztem rá kérdő tekintetemmel.

-          Én szívesen meghallgatlak – mosolygott rám kedvesen, mire aprót biccentettem és a mellette ülő Carlislera néztem. Láttam, hogy pár percig hezitál, majd csak azután válaszol.

-          Én is szívesen meghallgatlak, viszont inkább kérdeznék – biccentettem felé, majd Edwardra vándorolt a tekintetem.

-          Kérdeznék – mondta teljesen magabiztosan

-          Én is szívesen meghallgatlak – fészkelődött egy kicsit, majd belesimult Jasper ölelő karjaiba. Olyan gyönyörűek voltak így együtt, de nem elmélkedhettem tovább ezen, mert hirtelen megszólalt.

-          Én is inkább kérdeznék – mondta ki aztán egy apró csókot lehet kedvese feje tetejére.

-          Mondjad csak kiscsaj, én kíváncsi vagyok, mit árulsz el – kacsintott rám Emmett miközben átfogta Rosalie derekát. tehát ő lesz az, aki eldönti, mi lesz ennek az egésznek a végeredménye, emeltem rá a tekintetemet.

-          Én is szeretném, ha te mondanád el inkább – nézett rám lágyan, amin egy percre meglepődtem, majd gyorsan másra tereltem a figyelmem, s kimondtam a szavazás végeredményét.

-          Tehát akkor én fogok mesélni – gondolkodtam el egy percre, hogy miről is kellene mesélnem, ami nem zaklat fel senkit. – A gyerekkoromat, ha nem baj kihagynám, mert nem szívesen mesélek róla. – kezdtem, mire mindannyian megértően bólintottak .– Tehát , mielőtt ide jöttem volna New Yorkban éltem, épp egy második diplomát akartam kezdeni, mikor Jac szólt, hogy apu meghalt. – halkult le a hangom, de erőt vettem magamon, s folytattam – Bejártam egész Európát, s találkoztam már a Volturival is… - mire páran felszisszentettek, de én csak folytattam.– Szerették volna, ha maradok, de én meggyőztem őket, hogy jobb, ha én nem állok közéjük... – sóhajtottam, ahogy eszembe jutott az egyességünk – párszor már voltam gimis is…. soha nem ittam még ember vérét, s nem is akarok – mondtam ki büszkén, mire mély döbbenet és tiszteletet tudtam kiolvasni, azok szemeiből, akik rám néztek. – Azt hiszem egyelőre elég ennyi – álltam fel, eddigi ülő helyzetemből, amikor az ajtó kirobbant és az egyik régi barátomat láttam meg újra…

Azonnal elöntött a gyűlölet, de végignézve rajta, rájöttem, hogy valami iszonyat nagy baj lehet. Hiszen szakadtan, piszkosan, és szinte már fájdalmas arckifejezéssel nézett rajtam végig. Én így őt soha nem láttam. Mindig vidám volt… elmélkedtem, mire megszólalt.

-          Flor – nyöszörgött – kérlek, segíts – s abban a percben, ahogy ezt kimondta, összeesett, mint egy zsák, amit épp ledobtak…  

Igen, elérkezett az idő a visszatérésre :)

Sziasztok!

Hétfőn van az írásbelim, de a héten már új fejezetet akarok hozni. Az ötletem már megvan, de kicsit izgulok, hogy nehogy magamtól eltérve, valami olyat, írjak, ami nem passzol majd, az eddigiekhez.
Ha van valami kívánságotok, vagy észrevételetek, vagy csak szeretnétek valamire tudni a választ, esetleg adnál nekem pár biztató szót, az mind nagyon jól jönne.
Köszönöm
Kitti :)
Kellemes és szép hétvégét Nektek!

Hírek

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ennyi időre eltűntem, de sok minden alakult át az életemben mostanság.

A helyzet az, hogy egy hónap múlva vizsgázok, s ha minden jól megy, akkor egy szakot sikeresen zárok, nem ígérek semmit, mert nem biztos, hogy tudom teljesíteni.
Abban biztos vagyok, hogy nyáron, miután végeztem a vizsgáimmal az írást folytatom, most viszont nem tudom mennyire fog összejönni....
A biztos a nyár, ha előbb lesz, annak én is nagyon örülnék, de ezt tudom garantálni, a nyár közepét! Mert június elején még szóbelizek....

Sajnálom, hogy mindez így alakult, de van egy olyan, ha megakarod találni a kulcsot, lehet a sötétben kell tapogatóznod érte...

Puszi
Kitti

Előzetes a következő fejezetből

- Ez nem lehet igaz - suttogja kikerekedett szemekkel, ahogy szemügyre veszi az éj fekete szemű félpucér férfit, aki mosolyogva tart felé...

- Szia kedves - mondja csábosan a férfi, miközben odasuhan a lányhoz, s az ajkát az ajkára tapasztja...

- Hagyd békén a húgom - kiálltja el maghát Jacok, miközben kapálózva akar kitörni Alice karjai közül, aki megkövülten figyeli az eseményeket..

A következő percben pedig a férfi elszakad Flor ajkaitól és egy hatalmasat repül a fák rengetegében, miközben egy morgás zavarja meg az addigi csendet... 



Kérdéseim :)

Mit gondolsz kinek a szemszöge?
Ki ez a férfi?
Mi történhetett?
Hol van a többi Cullen?
Ki repítette el a férfitr?
Hol vannak a farkasok?
Mi jutott még eszedbe erről?

Nemsokára hozom, ezt a részt is. Puszi Kitti

Visszatérés 11

A zongora hatalma

Farkasok között egy vámpír csemete (bocsi, csak ezt a képet találtam és nem túl pici lett volna, ha átszerkesztem, remélem így is tetszik)

(Rosalie szemszöge)


Ez a lány teljesen megőrjít. Pont úgy néz ki, mint Bella. Én kimondom, ha már a többiek nem is. És ráadásul vámpír. Bár vannak furcsa szokásai…


Most is egy farkast hozott az otthonunkba… és úgy ragaszkodott hozzá, mintha az élete múlna rajta…


Hát ez meg mi… keltem fel döbbenten az ágyamról, melyen épp hasaltam. A többiek lent voltak, és őket tárgyalták ki, ezért én szokásomhoz híven felviharoztam… s most ezt a rég nem hallott dallamot hallgathatom… de ez nem Edward, döbbenek meg… ez egy női hang…






- Flor az – mormolja mellettem Edward, mikor beviharzik a szobámba. Kérdőn nézek rá, de ő a tekintetét le nem veszi abból az irányból, melyből a hang száll felénk, oly tisztán, mintha a testvérem játszaná – kiabáltak a gondolataid – rázta meg a fejét, ahogy ezt kipréselte rajta – hihetetlenül jól csinálja – roskadt le végül a padlóra – honnan ismeri? –temette a kezeibe az arcát.


- Ismeri őt is – jelent meg a szobámban Jasper is Aliccel az oldalán. Jasper arcán egy fájdalmas él játszott, míg kedvese sebesen odaszaladt a földön görnyedő bátyánkhoz.





Ezután hosszú percekig csöndben hallgattuk, ahogy újra és újra kezdi a dallamot, s minduntalan tökéletesen végigdalolja az oly régi dalt. Végül már mindenki ott volt a szobánkban.


Emmett az ölébe húzott, miközben simogatta a hátamat. Mostanában ez egy megszokott cselekvés lett nálunk.


Alice Edwardot ölelte, míg Jasper keze kettősükön pihent, gondolom, épp nyugtatta őket.


S ott volt az ajtóban Esme, akit hátulról ölelt át Carlisle.


Aztán valami megváltozott, mert Edward kitépte magát szeleburdi kishúga öleléséből, s leviharzott a földszintre. Mi is azonnal utána mentünk, hisz már sokszor láttuk őt, őrültséget elkövetni…


De ez most más volt, mert nem kifelé igyekezett… a zongorájához ült le, és mint egy kincset félve érintette meg. Óvatosan felnyitotta a fedelét, s leütött egy hangot, majd sorban a többit is…


A billentyűkel úgy játszott a keze alatt, mintha minden percben ezt művelte volna, s mindeközben a játéka olyan összhangban szólt a dúdolással, hogy az már félelmetes volt. Talán csak fél perce játszhatott a zongorán, amikor a dúdolás lehalkult, s végül megszűnt…


Családom tagjai körbeállták a zongorát, s most mindannyian Edwardot néztük, miközben ő a fejét a lépcső felé fordította, de a játékának még nem vetett véget.


Mi is azt tettük, amit ő… s a másodperc tört része alatt, egy vörös szemű vámpírt pillanthattunk meg, aki meghatódva jött egyre, s egyre közelebb. Végül elért hozzánk, egy percre megállt a zongora mellett, majd megkerülve azt, leült Edward mellé.


Mindenki egy személyként figyelte kettősüket, miközben a lány leütött pár akkordot, s az addigi altatóból egy vad szólót alkotott. Edward felvont szemöldökkel nézte a lányt, aki becsukott szemmel alkotta tovább a muzsikát.


Aztán a dal lassan lágyabb lett, s végül szívszaggató, amikor is vége szakadt…


Flor kinyitotta szemeit, s végig nézett rajtunk. Már majdnem felállt, s egy szó nélkül otthagyott minket, amikor Edward erősen utána kapott és a karjánál fogva visszarántotta a zongorához.





- Honnan ismered, ezt a dalt? – tette fel azt a kérdést, ami már mindannyiunkat érdekelt.


- Nem érdekes – suttogta, mint aki menten sírva fakad. Jasper elindult az irányába, s a két fél vállára tette a kezét.


- Nyugodjatok már meg – sziszegte összeszorított fogain keresztül – ennyi feszültséget és fájdalmat egy vámpír nehezen visel el.


- Nehéz az élet – kacagta el magát érzelemmentesen Flor. Vörös tincsei az arcába hullottak, meggátolva, hogy onnan olvassunk ki bármit is.


- Miért teszed ezt magaddal? – emelte fel Jasper az arcát, mely keserves fintorba torzult – érzem, hogy mennyire fáj neked ez az egész… az előbb is, amikor azt a dalt játszottad, olyan mértékű veszteséget éreztem felőled, hogy már szinte nekem is fájt… - halkult le a hangja.


- Te ezt nem értheted – állt fel a zongorától, s felviharzott az emeletre.


- Össze van zavarodva – állapította meg Jasper.


- Igen – helyeselt Edward – a gondolatai is ezt igazolják… - s hirtelen döbbenet lett úrrá egész testén…


- Mi történt? – szólította meg elsőként Esme.


- Az előbb fel sem tűnt – csukta be a szemeit – de miközben Flor dúdolt – csuklott el a hangja…


- Mond már – sürgette Alice.


- Nem halottam a gondolatait…


- Micsoda? – hökkent meg Esme


- De nem csak az övét… - suttogta megtörten, miközben újra megállt a beszédében


- Mond már – kérlelte Jasper


- Jacét sem…


- De ez, hogy? – kérdeztem, de a döbbenettől nem tudtam értelmes szavakká formálni gondolataimat…


- Én sem tudom Rosalie… - rázta a fejét, mintha a sokévnyi tapasztalat között kutatna épp…




Csak hogy, az a helyzet, hogy ilyennel még egyikőnk sem találkozott. Se olyannal, hogy nem lát Alice egy vámpírt, s végképp nem egy olyan jelenséggel, hogy Edward egy farkas gondolatait ne lenne képes hallani…




- Nem lehet, hogy nem figyeltél jól? – tette fel a kérdést Alice félénken.


- Nem – mormolta erőteljesen – Azóta mindkettőjük gondolatait hallom. Bár Flor nagyon ügyel,  hogy egy értelmes mondat se halljak felőle… és néha, egy rövid pillanatra megszűnnek megint a gondolataik – halkult el – de aztán újra hallom őket…


- Ez különös – morfondírozott Carlisle


- Vajon mi lehet a képessége? – szólalt meg Jasper. - Lehet, hogy kapcsolatban áll ezzel – folytatta elmélete megosztását a többiekkel, de engem már nem igazán érdekeltek… így fogtam magam és Flor után suhantam.






Az ajtót szép óvatosan nyitottam ki, majd csuktam résznyire, s meglepődve vettem tudomásul, hogy egy percre sem nézett felém. Ott volt a korcs mellett és mint egy szobor ült a széken és gyászosan kémlelte a testét, mely fel – le emelkedett ezzel mutatva, hogy lélegzik, a bűzről már nem is beszélve… fintorogtam volna, mikor rám kapta a fejét.





- Mit akarsz? – suttogta


- Beszélgetni – mondtam kimértem.


- Nem alkalmas – fordította el a tekintetét.


- Ki ő neked, hogy így véded? – kérdeztem végül


- Ha elárulom, békén hagysz? – szűrte a fogan keresztül, mert közben a farkas nagyot szusszantott, mintha a következő percben felébredne


- Igen – válaszoltam – egy ideig – tettem még hozzá. Lassan felém fordult, pár percig hezitált, aztán válaszolt.


- Ő a testvérem – mondta ki a lehetetlenséget. De hiába kerestem a hazugság jeleit a vonásán, minden porcikája az igazságot tükrözte. Mégis ő és a korcs olyanok voltak, mint két idegen egymásnak.


- Te most csak viccelsz – próbáltam elfolytai egy nevetőgörcsöt, mely előtörni készült belőlem.


- Megkaptad a válaszod, úgyhogy most hagyj békén – sziszegte. Láttam, hogy ezt a mondatot, milyen nehezen ejti ki a száján, ezért szinte kacagva, de biccentettem neki és kisétáltam a szobából.





Még hogy a testvére. Ekkora őrültséget… morfondíroztam, miközben a családomhoz tartottam, hogy megosszam velük az újabb fejleményt.