Visszatérés 11

A zongora hatalma

Farkasok között egy vámpír csemete (bocsi, csak ezt a képet találtam és nem túl pici lett volna, ha átszerkesztem, remélem így is tetszik)

(Rosalie szemszöge)


Ez a lány teljesen megőrjít. Pont úgy néz ki, mint Bella. Én kimondom, ha már a többiek nem is. És ráadásul vámpír. Bár vannak furcsa szokásai…


Most is egy farkast hozott az otthonunkba… és úgy ragaszkodott hozzá, mintha az élete múlna rajta…


Hát ez meg mi… keltem fel döbbenten az ágyamról, melyen épp hasaltam. A többiek lent voltak, és őket tárgyalták ki, ezért én szokásomhoz híven felviharoztam… s most ezt a rég nem hallott dallamot hallgathatom… de ez nem Edward, döbbenek meg… ez egy női hang…






- Flor az – mormolja mellettem Edward, mikor beviharzik a szobámba. Kérdőn nézek rá, de ő a tekintetét le nem veszi abból az irányból, melyből a hang száll felénk, oly tisztán, mintha a testvérem játszaná – kiabáltak a gondolataid – rázta meg a fejét, ahogy ezt kipréselte rajta – hihetetlenül jól csinálja – roskadt le végül a padlóra – honnan ismeri? –temette a kezeibe az arcát.


- Ismeri őt is – jelent meg a szobámban Jasper is Aliccel az oldalán. Jasper arcán egy fájdalmas él játszott, míg kedvese sebesen odaszaladt a földön görnyedő bátyánkhoz.





Ezután hosszú percekig csöndben hallgattuk, ahogy újra és újra kezdi a dallamot, s minduntalan tökéletesen végigdalolja az oly régi dalt. Végül már mindenki ott volt a szobánkban.


Emmett az ölébe húzott, miközben simogatta a hátamat. Mostanában ez egy megszokott cselekvés lett nálunk.


Alice Edwardot ölelte, míg Jasper keze kettősükön pihent, gondolom, épp nyugtatta őket.


S ott volt az ajtóban Esme, akit hátulról ölelt át Carlisle.


Aztán valami megváltozott, mert Edward kitépte magát szeleburdi kishúga öleléséből, s leviharzott a földszintre. Mi is azonnal utána mentünk, hisz már sokszor láttuk őt, őrültséget elkövetni…


De ez most más volt, mert nem kifelé igyekezett… a zongorájához ült le, és mint egy kincset félve érintette meg. Óvatosan felnyitotta a fedelét, s leütött egy hangot, majd sorban a többit is…


A billentyűkel úgy játszott a keze alatt, mintha minden percben ezt művelte volna, s mindeközben a játéka olyan összhangban szólt a dúdolással, hogy az már félelmetes volt. Talán csak fél perce játszhatott a zongorán, amikor a dúdolás lehalkult, s végül megszűnt…


Családom tagjai körbeállták a zongorát, s most mindannyian Edwardot néztük, miközben ő a fejét a lépcső felé fordította, de a játékának még nem vetett véget.


Mi is azt tettük, amit ő… s a másodperc tört része alatt, egy vörös szemű vámpírt pillanthattunk meg, aki meghatódva jött egyre, s egyre közelebb. Végül elért hozzánk, egy percre megállt a zongora mellett, majd megkerülve azt, leült Edward mellé.


Mindenki egy személyként figyelte kettősüket, miközben a lány leütött pár akkordot, s az addigi altatóból egy vad szólót alkotott. Edward felvont szemöldökkel nézte a lányt, aki becsukott szemmel alkotta tovább a muzsikát.


Aztán a dal lassan lágyabb lett, s végül szívszaggató, amikor is vége szakadt…


Flor kinyitotta szemeit, s végig nézett rajtunk. Már majdnem felállt, s egy szó nélkül otthagyott minket, amikor Edward erősen utána kapott és a karjánál fogva visszarántotta a zongorához.





- Honnan ismered, ezt a dalt? – tette fel azt a kérdést, ami már mindannyiunkat érdekelt.


- Nem érdekes – suttogta, mint aki menten sírva fakad. Jasper elindult az irányába, s a két fél vállára tette a kezét.


- Nyugodjatok már meg – sziszegte összeszorított fogain keresztül – ennyi feszültséget és fájdalmat egy vámpír nehezen visel el.


- Nehéz az élet – kacagta el magát érzelemmentesen Flor. Vörös tincsei az arcába hullottak, meggátolva, hogy onnan olvassunk ki bármit is.


- Miért teszed ezt magaddal? – emelte fel Jasper az arcát, mely keserves fintorba torzult – érzem, hogy mennyire fáj neked ez az egész… az előbb is, amikor azt a dalt játszottad, olyan mértékű veszteséget éreztem felőled, hogy már szinte nekem is fájt… - halkult le a hangja.


- Te ezt nem értheted – állt fel a zongorától, s felviharzott az emeletre.


- Össze van zavarodva – állapította meg Jasper.


- Igen – helyeselt Edward – a gondolatai is ezt igazolják… - s hirtelen döbbenet lett úrrá egész testén…


- Mi történt? – szólította meg elsőként Esme.


- Az előbb fel sem tűnt – csukta be a szemeit – de miközben Flor dúdolt – csuklott el a hangja…


- Mond már – sürgette Alice.


- Nem halottam a gondolatait…


- Micsoda? – hökkent meg Esme


- De nem csak az övét… - suttogta megtörten, miközben újra megállt a beszédében


- Mond már – kérlelte Jasper


- Jacét sem…


- De ez, hogy? – kérdeztem, de a döbbenettől nem tudtam értelmes szavakká formálni gondolataimat…


- Én sem tudom Rosalie… - rázta a fejét, mintha a sokévnyi tapasztalat között kutatna épp…




Csak hogy, az a helyzet, hogy ilyennel még egyikőnk sem találkozott. Se olyannal, hogy nem lát Alice egy vámpírt, s végképp nem egy olyan jelenséggel, hogy Edward egy farkas gondolatait ne lenne képes hallani…




- Nem lehet, hogy nem figyeltél jól? – tette fel a kérdést Alice félénken.


- Nem – mormolta erőteljesen – Azóta mindkettőjük gondolatait hallom. Bár Flor nagyon ügyel,  hogy egy értelmes mondat se halljak felőle… és néha, egy rövid pillanatra megszűnnek megint a gondolataik – halkult el – de aztán újra hallom őket…


- Ez különös – morfondírozott Carlisle


- Vajon mi lehet a képessége? – szólalt meg Jasper. - Lehet, hogy kapcsolatban áll ezzel – folytatta elmélete megosztását a többiekkel, de engem már nem igazán érdekeltek… így fogtam magam és Flor után suhantam.






Az ajtót szép óvatosan nyitottam ki, majd csuktam résznyire, s meglepődve vettem tudomásul, hogy egy percre sem nézett felém. Ott volt a korcs mellett és mint egy szobor ült a széken és gyászosan kémlelte a testét, mely fel – le emelkedett ezzel mutatva, hogy lélegzik, a bűzről már nem is beszélve… fintorogtam volna, mikor rám kapta a fejét.





- Mit akarsz? – suttogta


- Beszélgetni – mondtam kimértem.


- Nem alkalmas – fordította el a tekintetét.


- Ki ő neked, hogy így véded? – kérdeztem végül


- Ha elárulom, békén hagysz? – szűrte a fogan keresztül, mert közben a farkas nagyot szusszantott, mintha a következő percben felébredne


- Igen – válaszoltam – egy ideig – tettem még hozzá. Lassan felém fordult, pár percig hezitált, aztán válaszolt.


- Ő a testvérem – mondta ki a lehetetlenséget. De hiába kerestem a hazugság jeleit a vonásán, minden porcikája az igazságot tükrözte. Mégis ő és a korcs olyanok voltak, mint két idegen egymásnak.


- Te most csak viccelsz – próbáltam elfolytai egy nevetőgörcsöt, mely előtörni készült belőlem.


- Megkaptad a válaszod, úgyhogy most hagyj békén – sziszegte. Láttam, hogy ezt a mondatot, milyen nehezen ejti ki a száján, ezért szinte kacagva, de biccentettem neki és kisétáltam a szobából.





Még hogy a testvére. Ekkora őrültséget… morfondíroztam, miközben a családomhoz tartottam, hogy megosszam velük az újabb fejleményt.